A második hetemet nyomtam le immár a Calandretában, ahol egyelőre az a feladatom, hogy megfigyelőként részt vegyek az iskola mindennapi életében, ismerkedjem a gyerekekkel, és közben folyamatosan agyaljak azon, hogy mi legyen a projektem témája,mi az, amit én meg tudok nekik tanítani, hogy ezáltal jobb legyen az életük.
A megfigyelő munka során nagyon érdekes volt megtapasztalni, milyen is gyerekekkel dolgozni. Korábban (sajnos meg kell, hogy valljam) nem tartottam nagyon sokra a gyerekekkel végzett munkát. Nem értettem soha azokat a nőket, akik élnek-halnak a gyerekekért, és ha meglátnak egy kisbabát, "jaj de cukiiiiiiiiiiiiiiiii" felkiáltással gügyögőroham és tutujgathatnék uralkodik el rajtuk. Én is szeretem a gyerekeket, de jómagam mindig is eléggé tartottam az anyasággal járó szabadság-vesztéstől. (Nem gondolok még saját gyerekre, bár már 26 múltam.) Nem is igazán volt kapcsolatom velük. Érdekes, korábban sokszor éreztem azt, hogy utálnak engem. Emellett pedig idegesített, hogy mindenki imádja őket, pusztán azért, mert gyerekek, és semmit nem kell tenniük ezért az imádatért. Engem miért nem imád senki csak azért, mert én vagyok én? Miért?????? Mert már elmúltam hároméves?
Az első nap nagyon furcsa volt. Bevezettek 20 darab gyurmázó kiscsoportos közé. A félig franciául, félig oxitánul beszélő óvónők és nebulók beszédének mintegy 20%-t sikerült megértenem. Csak álltam ott, mint férfi nemiszerv a lakodalomban, és fogalmam se volt, hogy most mit kellene csinálnom. Engem az se vígasztalt, hogy este értem is eljön az anyukám, és hazavisz innen. Végül az óvónéni értésemre adta, hogy csak kezdjek el velük gyurmázni. Szerintem 23 éve gyurmáztam utoljára. De mit gyurmázzak? Semmilyen gyurmázandó tárgy nem jutott az eszembe.
Az, hogy mindössze 1 héttel ezelőtt még az SAP-t püföltem Budapesten, most nagyon távolinak tűnt.
Végül egy csigát csináltam gyurmából. A csiga óriási sikert aratott. "Escargoooooo" kiáltották. Rögtön elvették tőlem, és körbeadogatták. Az egyik kisfiú szemében azonban irígység villant. Hirtelen műanyag kést ragadott, és a gyanútlan csigára emelte. De mielőtt lecsapott volna rá, vigyorogva rám nézett. "Tönkreteszem a művedet! Na, erre mit lépsz? " - kérdezte a tekintete. Megvontam a vállamat. "Csak nyugodtan. Bármikor tudok új csigát csinálni. Nem tudsz ártani nekem, kishaver:)"- válaszoltam a tekintettemmel.
Csiga-gyilkos erre nem számított. Szóval nem fogok sírni, vagy dührohamot kapni, ha péppé darálja a csigámat?Még az óvónéninek sem akarok árulkodni? Ja, akkor ez így már nem is érdekes. Gyurma-csiga fellélegezhetett. Mégsem esett a rózsaszín műanyag kiskés martalékává.
Gondolom ez a gyerek felnőtt korában majd nem tudja feldolgozni, ha valamiben nem ő a legjobb. 22 évesen már menedzser lesz. Esetleg olimpikon.
De az is lehet, hogy csak azért akarta feldarabolni a csigámat, hogy megegye. Mégis csak Franciaországban vagyunk, nem igaz?
Egyik alkalommal megtapasztalhattam, hogy már a hároméveseknek is fejlett érzékük van az igazságtalanság felismerésére, és már ők is kenik-vágják a felnőttek körében oly népszerű aljas érzelmi játszmákat. (Aki olvasta Eric Berne Emberi játszmák című könyvét, tudja, hogy nem beszélek zöldfőzeléket). Egyik alkalommal például a 2-4 évesek csoportjának készségfejlesztő feladatot kellett megoldnia. Minden nap van ilyen feladat. A kicsik kapnak egy fénymásolt papírt, és az azon lévő feladatot kell megoldaniuk, ami állítólag fejleszti az írás, vagy nemtudommilyen készségüket. (Szerintem a gyerekek unalmasnak tartják ezeket, nem mindig értik, és sokszor nekem, a felnőttnek(?) se egyértelmű, hogy a nyuszi kerítésének megrajzolása közben miért pont oda kell vonalat húzni...De hát én nem is vagyok pedagógiai szakember kérem szépen, nem értek én ehhez. Ha óvónő lennék, biztos érteném.)
Na szóval, ott volt ez a készség(vissza)fejlesztő(?) feladat. Az egyik kislány, Mailen megkért, hogy "segítsek" neki. Gyakorlatilag odanyújtotta a ceruzáját, és ártatlan mosollyal az arcán hagyta, hogy én csináljam meg helyette a feladatot. Antonin, az egyik kisfiú mérgesen rám is szólt:"Ne csináld meg helyette! Egyedül kell befejeznie a munkáját!" Az óvónő meghallotta a beszélgetést, rászólt Antonen-re: "De ő még túl kicsi ehhez!" Hirtelen az eszembe villantak a húgommal kapcsolatos gyerekkori emlékeim. Ő mindig azzal a kifogással bújt ki a rá bízott feladatok alól, hogy ő ezt nem tudja, ő ehhez túl kicsi, neki ez nem megy. Később megfigyeltem Mailent, és rájöttem, hogy máskor is visszaél azzal, hogy ő pöttöm, (sokkal kisebb növésű, mint a kortársai), és angyalian ártatlan arca van. Már most tudja, hogy az emberek nem feltételeznek róla semmi rosszat, és mindent megbocsátanak neki, pusztán ezért.
Antoninnak igaza volt. Ha ebbe a csoportba jár, akkor egyedül is be tudja fejezni a feladatát.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy négyéves ad nekem leckét emberismeretből. Hát, most ez is eljött.
A munka kapcsán megtapasztalhattam, hogy a gyerekek valóban különleges lények. Nagyon érzékenyek, megérzik, ha rossz kedved van, és azt is, ha jó. Ha nincs elég önbizalmad, ők sem bíznak benned. Ha nem szereted eléggé magadat, ők sem szeretnek. Ha nem tiszteled magadat, ők sem tisztelnek. Ha félsz tőlük, bántanak. Ha parancsolni próbálsz nekik, az ellenkezőjét teszik, hogy lásd, ők szabad lények, nem lehet őket zsarnokságban tartani. (Ez is bizonyítja, hogy az ember alapvetően mindig a szabadságra vágyik.) Ha szeretetteljes határozottsággal megkéred őket, hogy teljesítsék a kötelességüket, megteszik, és még szeretnek is érte.
Rájöttem, hogy akkor szeretnek velem lenni, ha teljesen szélesre tárom a szívem ablakát, amikor velük vagyok, és engedem, hogy beáradjon az a sok szeretet, vidámság és életenergia, ami belőlük árad. A szívemet pedig akkor tudom a legteljesebben kitárni, amikor elfogadom magamat. Mindig erre gondolok, amikor velük vagyok. Azt hiszem, szeretnek engem. Rengeteg ölelést, símogatást, játékot, mosolyt, kedvességet kapok tőlük. Sokszor azt érzem, meg sem érdemlek ennyit. Csak úgy adják, a semmiért cserébe. Megelőlegezik nekem, az idegennek.
2011. szeptember 24., szombat
2011. szeptember 17., szombat
Anett áll a ház előtt, szíve jobbra húzza őt, balra van az iskola...
Becsengettek Szeptember 5-én megkezdődött a tanítás a Calandreata Castresa nevű iskolában, ahol dolgozni fogok.
Az iskola egy magániskola, ahol sajátos nevelési elvek alapján folyik a tanítás. Az egyik legfontosabb célja, hogy megtanítsa a nebulóknak a dél rég elfeledett nyelvét, az occitant, vagy oxitánt, nem igazán tudom magyarra lefordítani. Viszont ez csak az egyik cél. A suli toleranciára, a másság elfogadására, környezettudatos életmódra, a zene szeretetére és a művészetek fontosságára neveli a gyerekeket. Az egyenlőség, a demokratikus nevelési elvek a tanórákon és foglalkozásokon is megnyilvánulnak. Az ebédidőben a tanárok együtt esznek a gyerekekkel. A tanteremben nincs katedra és tanári asztal. Az órákon rendszerint 2 tanár van, erre még nem jöttem rá, hogy miért, és ők is padokban ülnek, a gyerekekkel. Ami a legviccesebb, hogy a tanárok is jelentkeznek, ha beszélni akarnak, nem csak a gyerekek. A tanóra nekem olybá tűnik, mint egy közös tanácskozás, vagy vitafórum, ahol mindenki egyenlő, és hozzászólhat a témához. Nem úgy, mint a normál iskolákban, ahol a mindenható tanár kioktatja a gyerekeket. A gyerekek pedig nagyon csöndesek, és figyelnek az órán. Néha kicsit megy a susmus, de nem olyan szinten rosszak, mint az én emlékeimben. Az én iskolámban az esetek 80 %-ban az osztályban folyamatos volt a zaj, és egy-két tekintélyesebb tanártól eltekintve az oktatók képtelenek voltak felkelteni a gyerekek érdeklődését, vagy rendre utasítani őket. Én úgy látom, hogy ebben az iskolában a gyerekeket sokkal inkább felnőttként kezelik, és ezért ők felnőttként is viselkednek. Nem vergődnek, elmondják a véleményüket, vitatkoznak, kérdeznek.
A suliba járnak fekete, észak - afrikai arab, ázsiai származású gyerekek is. A legtöbb azért fehér. Érdekes, hogy több fekete gyerekért is fehér szülők jönnek délután, valószínűleg adoptálták őket. Vannak köztük muzulmán vallásúak is. Nagyon fontos, hogy a suliban nem eshet szó vallásról, bőrszínről. Mindenki egyenlő. Érdekes, hogy Castres, annak ellenére, hogy kisváros, mennyire multikulti. Sok muzulmánt látni az utcán, nőket fejkendőben, de például az egyik gyerek anyukája olyan csadort hord, amiből csak a szeme látszik ki. Eddig csak a tévében láttam ilyet, most pedig szemtől szembe találkozhatok ilyen emberekkel...sőt beszélnek is velem. Egy másik gyerek félig portugál, és az anyukájával együtt járok a francia nyelvtanfolyamra. Vicces volt, mondtam a nyelvtanfolyamon, hogy a Calandretában dolgozom, az anyukája pedig mondta, hogy ó, a kisfiam is oda jár. Tök jó érzés, hogy az első délután néhány szülő odajött hozzám is bemutatkozni (Bonjour, én vagyok Jerome és Gabriel apukája. :)Nagyon furcsa. Castres elég kis város. Az emberek azért ismerik egymást. Budapest után ez is annyira fura. Ma is találkoztam egy gyerekkel az utcán, a kocsiban ült, és amikor meglátott, integetett, és mondta az anyukájának, hogy ismer engem. Tök jó érzés volt.
Hétfőn volt az első napom. Akkor még nem kellett dolgoznom, csak bemutattak engem és a Lett önkéntestársamat a gyerekeknek. Mi kb. a 8-9. vagy a 10-11-ik önkéntesek vagyunk a suliban. A gyerekek, főleg a nagyobbak eléggé hozzá vannak szokva a külföldiekhez. Vicces volt, hogy megbámultak az elején. Aztán a tanárnéni mondta, hogy Anett egy messzi-messzi országból jött, ahol teljesen más nyelvet beszélnek, és tényleg nagyon-nagyon-nagyon messze van. Megkértek minket, hogy mutassuk meg a térképen az országunkat. Amióta itt vagyok, egyszer sem sírtam, és egyre jobban érzem magamat. Ugyanakkor akkor, ott rájöttem, hogy az egymást követő események rohanó forgatagában egyáltalán nem figyeltem befelé, az érzéseimre, nem dolgoztam fel a honvágyat, az elszakadást, a szeretteim hiányát, az újtól való vágyakozással teli, de azért erős félelmet. Álltam a térképnél, mutattam Magyarországot egy halom gyereknek, és amikor tanárnéni már negyedszerre mondta el, hogy az én Hazám tényleg nagyon nagyon messze van, akkor nem bírtam tovább, és kitört belőlem a sírás. Ott, a gyerekek előtt.
Ez után szerencsére hazamehettünk, mivel csak keddtől kezdtünk el normál munkarendben dolgozni. A munka úgy néz ki, hogy a délelőttöket valamelyik osztályban töltjük 9-től délig. Közben van egy kb 20 perces szünet az udvaron. Akkor mi is kimegyünk, vigyázunk a gyerekekre. Három osztály van, a legkisebbe 2-3-4 évesek járnak, a középsőbe 4-5-6 évesek, a legnagyobba 7-8-9-10 évesek. Az iskola egyik elve, hogy egyszerre maximum 60 gyereket fogad be, hogy minden gyerekre kellő figyelem jusson, és ne legyen tömegoktatás-jellege. Persze az ovisok hamarabb hazamennek, már 1 körül, és vannak olyan nagyobbak, akikért 4 kor jönnek a szülők, van akiért 6-kor. Minden héten megmondják, hogy melyik osztályban töltöm a délelőttöt én, és melyikben a lett lány. Ezen a héten én a legkisebbekkel voltam délelőtt, Liva pedig a legnagyobbakkal. Így alig találkozom vele egész nap.
Déltől egyig segítünk az ebédeltetésnél, felszolgáljuk az ebédet, felrakjuk a szakállkát a kicsikre, magyarázzuk nekik, hogy hogyan kell enni, stb. Mindenki a kantinban eszik ugyanolyan asztaloknál és evőeszközökkel, a tanárok is. Mi is ott ebédelünk a lett lánnyal. Tök jó kaják voltak eddig. Az előétel saláta, aztán a főétel többnyire valami hús plusz zöldség, aztán van desszert, esetleg 1 sajt. Eddig még minden ízlett nekem, és szinte mind olyan, hogy ehetem. Ráadásul minden nap hazavihetjük az összes maradékot. Így van vacsorára is, és kb. csak a reggelimre kell költenem, vagy max 1X kell főznöm 7végén, ha nagyon akarok.
Az ebéd után még van egy nagyobb szünet, kb 1-fél kettőig. Akkor is vigyázunk a gyerekre, utánan van 1 óra szünetünk fél háromig, ekkor azt csinálunk amit akarunk. Én ilyenkor bevásárolok, vagy hazaugrom egy kávéra. Utána visszamegyünk, és fél háromtól fél négyig kitaláljuk a délutáni programot a másik két animátorral, Daviddal és Marie-val közösen. Minden hétnek van egy témája, és minden játék és foglalkozás e köré a téma köré épül. Jövő 7en pl. Kína a téma, ezért lesznek kínai mesék, sárkányt készítünk, meg kínai sapkát a délutáni játék keretében.
A tanítás a gyerekeknek fél ötkor ér véget. Addigra mi kitaláltuk és előkészítettük a délutáni foglalkozást, amit Animation-nak hívnak. Az animációval párhuzamosan zajlik a "szabad játék". Ez azt jelenti, hogy a gyerekek csak játszanak az udvaron, és azt csinálnak, amit akarnak. Mivel itt a gyerek áll az oktatás középpontjában, nagyon vicces, hogy a gyerekeket minden délután behívják egy tanácskozásra, és választhatnak, hogy az animáción szeretnének-e részt venni, vagy a szabad játékot választják. Semmi nem kötelező. Csak akkor kell az irányított foglalkozáson részt venni, ha kedvük van hozzá. A lett lány mindig az egyik animátorral, Marie-val dolgozik, én pedig a másik animátorral, Daviddal. Naponta váltogatjuk, hogy ki csinálja az animációt, és ki felügyeli a szabad játékot. Az animáció és a szabad játék is hatkor ér véget, ekkor hazamehetünk.
Az is kiderült, hogy miért vagyunk mi itt. Livának és nekem is ki kell találnunk egy projektet. Az első két hónap után már megszokjuk a munkát a Calandretában, illetve én már normálisan megtanulok addigra franciául, legalábbis annyira, hogy tudjak egész mondatokban beszélni. (ugyanis a Calandretában senki nem beszél angolul). Ha megszoktam a sulit, és kitaláltam a témámat, akkor onnantól kezdve minden délutáni foglalkozás a témám jegyében telik. Bármit kitalálhatok. Többnyire az önkéntesek az országuk bemutatását választották eddig, de ez nem kötelező. Az előző srác pl. zongorista volt, és mindent a zene köré szervezett. Arra is van lehetőség, hogy majd egész napos programot szervezzek a témámról, ahová a szülőket is meghívják. Szinte sosem fogadnak önkéntest ugyanabból az országból kétszer egymás után, hogy minél többfajta kultúra eljusson Castresbe. Nekem nagyon tetszik, hogy bármit kitalálhatok foglalkozás gyanánt, folyton ötletelnem, javasolnom kell majd, és mindezt egy olyan intézmény keretén belül. amiben valóban hiszek, hogy jó célt szolgál.
Lehet hogy Magyarország bemutatását választom. Még nem tudom. Lehet, hogy lesz más téma is, ami megfog. Viszont ha Magyarország lesz a témám mégis, akkor biztos, hogy lesz gulyásfőzés,zserbósütés, tokaji borkóstolás és pálinkaivó verseny a szülőknek, csárdás, cigányzene, és megtanítok annyi magyar népdalt, verset és mesét a gyerekeknek, amennyit csak tudok.
Az iskola egy magániskola, ahol sajátos nevelési elvek alapján folyik a tanítás. Az egyik legfontosabb célja, hogy megtanítsa a nebulóknak a dél rég elfeledett nyelvét, az occitant, vagy oxitánt, nem igazán tudom magyarra lefordítani. Viszont ez csak az egyik cél. A suli toleranciára, a másság elfogadására, környezettudatos életmódra, a zene szeretetére és a művészetek fontosságára neveli a gyerekeket. Az egyenlőség, a demokratikus nevelési elvek a tanórákon és foglalkozásokon is megnyilvánulnak. Az ebédidőben a tanárok együtt esznek a gyerekekkel. A tanteremben nincs katedra és tanári asztal. Az órákon rendszerint 2 tanár van, erre még nem jöttem rá, hogy miért, és ők is padokban ülnek, a gyerekekkel. Ami a legviccesebb, hogy a tanárok is jelentkeznek, ha beszélni akarnak, nem csak a gyerekek. A tanóra nekem olybá tűnik, mint egy közös tanácskozás, vagy vitafórum, ahol mindenki egyenlő, és hozzászólhat a témához. Nem úgy, mint a normál iskolákban, ahol a mindenható tanár kioktatja a gyerekeket. A gyerekek pedig nagyon csöndesek, és figyelnek az órán. Néha kicsit megy a susmus, de nem olyan szinten rosszak, mint az én emlékeimben. Az én iskolámban az esetek 80 %-ban az osztályban folyamatos volt a zaj, és egy-két tekintélyesebb tanártól eltekintve az oktatók képtelenek voltak felkelteni a gyerekek érdeklődését, vagy rendre utasítani őket. Én úgy látom, hogy ebben az iskolában a gyerekeket sokkal inkább felnőttként kezelik, és ezért ők felnőttként is viselkednek. Nem vergődnek, elmondják a véleményüket, vitatkoznak, kérdeznek.
A suliba járnak fekete, észak - afrikai arab, ázsiai származású gyerekek is. A legtöbb azért fehér. Érdekes, hogy több fekete gyerekért is fehér szülők jönnek délután, valószínűleg adoptálták őket. Vannak köztük muzulmán vallásúak is. Nagyon fontos, hogy a suliban nem eshet szó vallásról, bőrszínről. Mindenki egyenlő. Érdekes, hogy Castres, annak ellenére, hogy kisváros, mennyire multikulti. Sok muzulmánt látni az utcán, nőket fejkendőben, de például az egyik gyerek anyukája olyan csadort hord, amiből csak a szeme látszik ki. Eddig csak a tévében láttam ilyet, most pedig szemtől szembe találkozhatok ilyen emberekkel...sőt beszélnek is velem. Egy másik gyerek félig portugál, és az anyukájával együtt járok a francia nyelvtanfolyamra. Vicces volt, mondtam a nyelvtanfolyamon, hogy a Calandretában dolgozom, az anyukája pedig mondta, hogy ó, a kisfiam is oda jár. Tök jó érzés, hogy az első délután néhány szülő odajött hozzám is bemutatkozni (Bonjour, én vagyok Jerome és Gabriel apukája. :)Nagyon furcsa. Castres elég kis város. Az emberek azért ismerik egymást. Budapest után ez is annyira fura. Ma is találkoztam egy gyerekkel az utcán, a kocsiban ült, és amikor meglátott, integetett, és mondta az anyukájának, hogy ismer engem. Tök jó érzés volt.
Hétfőn volt az első napom. Akkor még nem kellett dolgoznom, csak bemutattak engem és a Lett önkéntestársamat a gyerekeknek. Mi kb. a 8-9. vagy a 10-11-ik önkéntesek vagyunk a suliban. A gyerekek, főleg a nagyobbak eléggé hozzá vannak szokva a külföldiekhez. Vicces volt, hogy megbámultak az elején. Aztán a tanárnéni mondta, hogy Anett egy messzi-messzi országból jött, ahol teljesen más nyelvet beszélnek, és tényleg nagyon-nagyon-nagyon messze van. Megkértek minket, hogy mutassuk meg a térképen az országunkat. Amióta itt vagyok, egyszer sem sírtam, és egyre jobban érzem magamat. Ugyanakkor akkor, ott rájöttem, hogy az egymást követő események rohanó forgatagában egyáltalán nem figyeltem befelé, az érzéseimre, nem dolgoztam fel a honvágyat, az elszakadást, a szeretteim hiányát, az újtól való vágyakozással teli, de azért erős félelmet. Álltam a térképnél, mutattam Magyarországot egy halom gyereknek, és amikor tanárnéni már negyedszerre mondta el, hogy az én Hazám tényleg nagyon nagyon messze van, akkor nem bírtam tovább, és kitört belőlem a sírás. Ott, a gyerekek előtt.
Ez után szerencsére hazamehettünk, mivel csak keddtől kezdtünk el normál munkarendben dolgozni. A munka úgy néz ki, hogy a délelőttöket valamelyik osztályban töltjük 9-től délig. Közben van egy kb 20 perces szünet az udvaron. Akkor mi is kimegyünk, vigyázunk a gyerekekre. Három osztály van, a legkisebbe 2-3-4 évesek járnak, a középsőbe 4-5-6 évesek, a legnagyobba 7-8-9-10 évesek. Az iskola egyik elve, hogy egyszerre maximum 60 gyereket fogad be, hogy minden gyerekre kellő figyelem jusson, és ne legyen tömegoktatás-jellege. Persze az ovisok hamarabb hazamennek, már 1 körül, és vannak olyan nagyobbak, akikért 4 kor jönnek a szülők, van akiért 6-kor. Minden héten megmondják, hogy melyik osztályban töltöm a délelőttöt én, és melyikben a lett lány. Ezen a héten én a legkisebbekkel voltam délelőtt, Liva pedig a legnagyobbakkal. Így alig találkozom vele egész nap.
Déltől egyig segítünk az ebédeltetésnél, felszolgáljuk az ebédet, felrakjuk a szakállkát a kicsikre, magyarázzuk nekik, hogy hogyan kell enni, stb. Mindenki a kantinban eszik ugyanolyan asztaloknál és evőeszközökkel, a tanárok is. Mi is ott ebédelünk a lett lánnyal. Tök jó kaják voltak eddig. Az előétel saláta, aztán a főétel többnyire valami hús plusz zöldség, aztán van desszert, esetleg 1 sajt. Eddig még minden ízlett nekem, és szinte mind olyan, hogy ehetem. Ráadásul minden nap hazavihetjük az összes maradékot. Így van vacsorára is, és kb. csak a reggelimre kell költenem, vagy max 1X kell főznöm 7végén, ha nagyon akarok.
Az ebéd után még van egy nagyobb szünet, kb 1-fél kettőig. Akkor is vigyázunk a gyerekre, utánan van 1 óra szünetünk fél háromig, ekkor azt csinálunk amit akarunk. Én ilyenkor bevásárolok, vagy hazaugrom egy kávéra. Utána visszamegyünk, és fél háromtól fél négyig kitaláljuk a délutáni programot a másik két animátorral, Daviddal és Marie-val közösen. Minden hétnek van egy témája, és minden játék és foglalkozás e köré a téma köré épül. Jövő 7en pl. Kína a téma, ezért lesznek kínai mesék, sárkányt készítünk, meg kínai sapkát a délutáni játék keretében.
A tanítás a gyerekeknek fél ötkor ér véget. Addigra mi kitaláltuk és előkészítettük a délutáni foglalkozást, amit Animation-nak hívnak. Az animációval párhuzamosan zajlik a "szabad játék". Ez azt jelenti, hogy a gyerekek csak játszanak az udvaron, és azt csinálnak, amit akarnak. Mivel itt a gyerek áll az oktatás középpontjában, nagyon vicces, hogy a gyerekeket minden délután behívják egy tanácskozásra, és választhatnak, hogy az animáción szeretnének-e részt venni, vagy a szabad játékot választják. Semmi nem kötelező. Csak akkor kell az irányított foglalkozáson részt venni, ha kedvük van hozzá. A lett lány mindig az egyik animátorral, Marie-val dolgozik, én pedig a másik animátorral, Daviddal. Naponta váltogatjuk, hogy ki csinálja az animációt, és ki felügyeli a szabad játékot. Az animáció és a szabad játék is hatkor ér véget, ekkor hazamehetünk.
Az is kiderült, hogy miért vagyunk mi itt. Livának és nekem is ki kell találnunk egy projektet. Az első két hónap után már megszokjuk a munkát a Calandretában, illetve én már normálisan megtanulok addigra franciául, legalábbis annyira, hogy tudjak egész mondatokban beszélni. (ugyanis a Calandretában senki nem beszél angolul). Ha megszoktam a sulit, és kitaláltam a témámat, akkor onnantól kezdve minden délutáni foglalkozás a témám jegyében telik. Bármit kitalálhatok. Többnyire az önkéntesek az országuk bemutatását választották eddig, de ez nem kötelező. Az előző srác pl. zongorista volt, és mindent a zene köré szervezett. Arra is van lehetőség, hogy majd egész napos programot szervezzek a témámról, ahová a szülőket is meghívják. Szinte sosem fogadnak önkéntest ugyanabból az országból kétszer egymás után, hogy minél többfajta kultúra eljusson Castresbe. Nekem nagyon tetszik, hogy bármit kitalálhatok foglalkozás gyanánt, folyton ötletelnem, javasolnom kell majd, és mindezt egy olyan intézmény keretén belül. amiben valóban hiszek, hogy jó célt szolgál.
Lehet hogy Magyarország bemutatását választom. Még nem tudom. Lehet, hogy lesz más téma is, ami megfog. Viszont ha Magyarország lesz a témám mégis, akkor biztos, hogy lesz gulyásfőzés,zserbósütés, tokaji borkóstolás és pálinkaivó verseny a szülőknek, csárdás, cigányzene, és megtanítok annyi magyar népdalt, verset és mesét a gyerekeknek, amennyit csak tudok.
2011. szeptember 12., hétfő
A felkészítő tábor
A hétfői megérkezés után keddtől szombatig egy felkészítő táborban voltam. A tábor egy Sommieres nevű kisvárosban volt, a nem Provance, de majdnem. Langedouc - Roussillion nevű départment-ben található. Nem a tengerparton, de majdnem.
Szép volt a városka, facebookra már raktam fel képeket. De talán egy kicsit túlságosan a túristákra volt berendezkedve. Mégis, ennek ellenére is nagyon megfogott az a déli, mediterrán hangulat, ami ott uralkodik. Sikátorok, levendula, jellegzetes kovácsoltvas tárgyak, minden nagyon eredeti, bohém, művészi:) Legalábbis szerintem. Szombaton pl. volt nagy piac, hatalmas sajtpulttal, tapenade-ot árulnak, meg mindenféle olívabogyót. A vásárban rezes banda játszott, bohóc megy oda az emberekhez, vicces. A folyóparton pedig hatalmas bolhapiac volt. Végtelenül érdekes régiségek, kovácsoltvas flamingók, cicák, békakirály, cserépcsiga. Középkori kovácsműhelyekben használatos fújtatót is láttam, zenedobozt, gramofonokat, mindenféle végtelenül érdekes régiséget.
A táborban kb. 10 német volt, a maradék 15 ember pedig rest of the world. A németek középsuli után kezdték ezt, kb mind 19 évesek, ahogy az én lakótársam is. A többi nemzet azért már idősebb, 22-23 évesek is voltak:) Szóval én voltam az egyik legidősebb, egy olasz srác volt még, aki 25. Sok kedves emberrel megismerkedtem. Ez volt az első alkalom, hogy úgy voltam körülvéve külföldiekkel, hogy én vagyok az egyetlen magyar. A francia elég szarul ment. Kb. semmti nem értettem. Sokat tolmácsoltak nekem angolra azok a mentorok, akik beszéltek angolul:) mert nem mindenki. Viszont kiderült, hogy a német meg tök jól megy. Szinte mindent megértettem, és beszélni is elég folyékonyan tudok. Tök jó nem...?
A németeket sokan leszólták, hogy folyton németül pofáznak egymással. Dehát 8-an voltak a szerencsétlenek...Amúgy nem volt semmi ereszd el a hajamat. Nem volt piálós a banda nagy része. Meg sokan elég fiatalok. Találkoztam 2 román csajjal, ők halálosan aranyosak voltak, volt még egy török lány, még egy lett lány, ők is jó arcok voltak. Volt két örmény csaj is. Elég szembetűnő, hogy kb. annál félénkebb valaki, minél diktatórikusabb országból jött. Bár lehet, hogy ez csak az én megfigyelésem....
A táborban a kaják fantasztikusak voltak. Rengeteg zöldség, finom húsok, kagyló, szinte csupa olyan kaja, amit ehetek. A reggeli kb. lekvár volt csak meg corn flakes, az nem volt nagy szám. De napközben is kaptunk kávét, sütiket. Az ebédre meg vacsira pedig meleg kaját. Az előétel saláta vagy valamilyen zöldséges cucc volt, utána főétel, többnyire hús plusz zöldség, utána pedig a legjobb rész, a sajttál:) juhúúúúú. Vacsira is volt előétel, sali, főétel hús-zöldséggel, meg a sajtok, plusz még desszert is, meg borok is. Szóval csúcs volt. Finomak a kaják, és tényleg tök olcsó a sajt, a hal, a tengeri herkenytyű. A csigát is kipróbálom majd, többen mondták, hogy finom.
A táborban még az volt érdekes, hogy mindenkinek elő kellett adnia valamit, amivel bemutatja a kultúráját. Én összeálltam másokkal, akik szintén egyedül képviselték a nemzetüket. Ezért az olasz sráchoz és a török csajhoz társultam. Az olasz srác tud dobolni, ezért ő dobolt, én énekeltem az "érik a szőlő hajlik a vesszőt", a török csaj meg erre hastáncolt. Elég multikultira sikeredett, de megtapsoltak minket.:)
A másik vicces meg az volt, hogy mindenkinek ki kellett találnia valamit, amire meg tudja tanítani a többieket. Ezután mindenki felírta, hogy ő mit tud tanítani, aztán pedig a többiek szavaztak, hogy kinek a kurzusára akarnak elmenni. Én azt találtam ki, hogy megtanítok pár szót magyarul. Azt hittem, senkit nem fog érdekelni, erre az enyémre jelentkeztek a legtöbben. Tartottam hát nekik egy 1 órás magyar órát:) Tök érdekes volt. Persze volt ott két kb 20 éves német srác is, akiket csak a káromkodások érdekeltek. Mondták, hogy azt hallották, hogy a magyarok tudnak a legrondábban káromkodni a világon. Kérdezgették tőlem, hogy hogy van magyarul ez meg az a káromkodás. Megmondtam nekik, gondoltam, gyerekek....ha ez kell nekik, hát tessék Azért érdekes volt kimondani a P*csa, f*sz, b*szd meg satöbbi szavakat. Méghozzá úgy hogy senki nem érti.
Végülis elég viccesre sikeredett. Mindenki talált benne valami élvezeteset. Meg persze azon is röhögtek, hogy a kiss magyarul puszi, mint az angol pussy, satöbbi.
Szombat este értünk haza. Vasárnap csak pihi volt, meg végre megnéztem a várost. Nagyon édes. Tegnap átjött hozzánk estefelé egy olasz csaj, aki a mentorunk rokona, és nemsokára Erasmussal megy Franciaországba. Vele meg a német lányokkal főztünk, zenéket mutogattunk, tök jó volt. Már próbálunk csak franciául beszélni, de azért néha befigyel az angol meg a német is.....Remélem lassan fogok tudni folyamatosan beszélni.
Ma voltam először a suliban, még nem kellett dolgoznom, csak bemutattak. Holnap, (vagyis ma) kezdődik az igazi tanítás. Úgyhogy megyek is aludni. Jövök holnap új hírekkel.
Sok puszi!
Anett
Szép volt a városka, facebookra már raktam fel képeket. De talán egy kicsit túlságosan a túristákra volt berendezkedve. Mégis, ennek ellenére is nagyon megfogott az a déli, mediterrán hangulat, ami ott uralkodik. Sikátorok, levendula, jellegzetes kovácsoltvas tárgyak, minden nagyon eredeti, bohém, művészi:) Legalábbis szerintem. Szombaton pl. volt nagy piac, hatalmas sajtpulttal, tapenade-ot árulnak, meg mindenféle olívabogyót. A vásárban rezes banda játszott, bohóc megy oda az emberekhez, vicces. A folyóparton pedig hatalmas bolhapiac volt. Végtelenül érdekes régiségek, kovácsoltvas flamingók, cicák, békakirály, cserépcsiga. Középkori kovácsműhelyekben használatos fújtatót is láttam, zenedobozt, gramofonokat, mindenféle végtelenül érdekes régiséget.
A táborban kb. 10 német volt, a maradék 15 ember pedig rest of the world. A németek középsuli után kezdték ezt, kb mind 19 évesek, ahogy az én lakótársam is. A többi nemzet azért már idősebb, 22-23 évesek is voltak:) Szóval én voltam az egyik legidősebb, egy olasz srác volt még, aki 25. Sok kedves emberrel megismerkedtem. Ez volt az első alkalom, hogy úgy voltam körülvéve külföldiekkel, hogy én vagyok az egyetlen magyar. A francia elég szarul ment. Kb. semmti nem értettem. Sokat tolmácsoltak nekem angolra azok a mentorok, akik beszéltek angolul:) mert nem mindenki. Viszont kiderült, hogy a német meg tök jól megy. Szinte mindent megértettem, és beszélni is elég folyékonyan tudok. Tök jó nem...?
A németeket sokan leszólták, hogy folyton németül pofáznak egymással. Dehát 8-an voltak a szerencsétlenek...Amúgy nem volt semmi ereszd el a hajamat. Nem volt piálós a banda nagy része. Meg sokan elég fiatalok. Találkoztam 2 román csajjal, ők halálosan aranyosak voltak, volt még egy török lány, még egy lett lány, ők is jó arcok voltak. Volt két örmény csaj is. Elég szembetűnő, hogy kb. annál félénkebb valaki, minél diktatórikusabb országból jött. Bár lehet, hogy ez csak az én megfigyelésem....
A táborban a kaják fantasztikusak voltak. Rengeteg zöldség, finom húsok, kagyló, szinte csupa olyan kaja, amit ehetek. A reggeli kb. lekvár volt csak meg corn flakes, az nem volt nagy szám. De napközben is kaptunk kávét, sütiket. Az ebédre meg vacsira pedig meleg kaját. Az előétel saláta vagy valamilyen zöldséges cucc volt, utána főétel, többnyire hús plusz zöldség, utána pedig a legjobb rész, a sajttál:) juhúúúúú. Vacsira is volt előétel, sali, főétel hús-zöldséggel, meg a sajtok, plusz még desszert is, meg borok is. Szóval csúcs volt. Finomak a kaják, és tényleg tök olcsó a sajt, a hal, a tengeri herkenytyű. A csigát is kipróbálom majd, többen mondták, hogy finom.
A táborban még az volt érdekes, hogy mindenkinek elő kellett adnia valamit, amivel bemutatja a kultúráját. Én összeálltam másokkal, akik szintén egyedül képviselték a nemzetüket. Ezért az olasz sráchoz és a török csajhoz társultam. Az olasz srác tud dobolni, ezért ő dobolt, én énekeltem az "érik a szőlő hajlik a vesszőt", a török csaj meg erre hastáncolt. Elég multikultira sikeredett, de megtapsoltak minket.:)
A másik vicces meg az volt, hogy mindenkinek ki kellett találnia valamit, amire meg tudja tanítani a többieket. Ezután mindenki felírta, hogy ő mit tud tanítani, aztán pedig a többiek szavaztak, hogy kinek a kurzusára akarnak elmenni. Én azt találtam ki, hogy megtanítok pár szót magyarul. Azt hittem, senkit nem fog érdekelni, erre az enyémre jelentkeztek a legtöbben. Tartottam hát nekik egy 1 órás magyar órát:) Tök érdekes volt. Persze volt ott két kb 20 éves német srác is, akiket csak a káromkodások érdekeltek. Mondták, hogy azt hallották, hogy a magyarok tudnak a legrondábban káromkodni a világon. Kérdezgették tőlem, hogy hogy van magyarul ez meg az a káromkodás. Megmondtam nekik, gondoltam, gyerekek....ha ez kell nekik, hát tessék Azért érdekes volt kimondani a P*csa, f*sz, b*szd meg satöbbi szavakat. Méghozzá úgy hogy senki nem érti.
Végülis elég viccesre sikeredett. Mindenki talált benne valami élvezeteset. Meg persze azon is röhögtek, hogy a kiss magyarul puszi, mint az angol pussy, satöbbi.
Szombat este értünk haza. Vasárnap csak pihi volt, meg végre megnéztem a várost. Nagyon édes. Tegnap átjött hozzánk estefelé egy olasz csaj, aki a mentorunk rokona, és nemsokára Erasmussal megy Franciaországba. Vele meg a német lányokkal főztünk, zenéket mutogattunk, tök jó volt. Már próbálunk csak franciául beszélni, de azért néha befigyel az angol meg a német is.....Remélem lassan fogok tudni folyamatosan beszélni.
Ma voltam először a suliban, még nem kellett dolgoznom, csak bemutattak. Holnap, (vagyis ma) kezdődik az igazi tanítás. Úgyhogy megyek is aludni. Jövök holnap új hírekkel.
Sok puszi!
Anett
2011. szeptember 10., szombat
Megérkezés avagy Bienvenue Franciaország!
2011. 09.05.
Elnézést kérek mindenkitől, de ez egy hevenyészett bejegyzés lesz csak, de már szerettelek volna tájékoztatni benneteket a történsékről, csak mostanáig nem volt netem. Lehet, hogy az elején még helyesírási hibákkal írom a francia szavakat...előre is bocsi:)
Nagyon - nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az EVS keretén belül jelentkezhetek egy önkéntes munkára egy dél-francia kisvárosban. Egy iskolában fogok dolgozni. Ez egy nemzetiségi iskola, a régió pedig nem más mint a Region Midi-du-Pyrénnées. Tehát ez tulajdonképpen a Pireneusok, Spanyolország sincs messze. A várost, ahol lakom, Castres-nek hivják, és a legközelebbi nagy város Toulouse, aminek kb másfél millió lakosa van. Castresben kb. 40 000 -en élnek, kb akkor mint Veszprém. Egy folyócska szeli ketté, pici hid ivel át rajta. Mindenütt macskakövek vannak, nagyon barátságos.
Az EVS-ről még később irok részletesen, az a lényege, hogy erre bárki jelentkezhet, aki 30 évnél fiatalabb, európai állampolgár, és mondjuk legalább angolul tud. Nem feltétlenül kell az adott ország nyelvén tudni, a szabályzat szerint nulla nyelvtudással is lehet jelentkezni. Az európaiság is elég tág, volt a táborban török és örmény emberke is. Mindenféle civil pogramra lehet jelentkezni, óvodai munkától kezdve környezetvédelmen át fogyatékosokkal dolgozás, drogprevenció, stb. Az EVS-ről később csinálok egy külön bejegyzést, hátha másoknak is hasznos lehet az infó. Most inkább az élményekkel folytatnám.
Hétfőn indult a gép reggel kilenckor, és előbb Brüsszelbe kellett repülnöm, ahol vártam három órát. Olvasgattam, vettem parfümöt a duty free -ben, elvoltam, kicsit franciául is tanulgattam. Ezután Toulousba kellett mennem, szintén repcsivel. A repjegyet az EVS fizette, ezért business classon utazhattam, tök jó:) Öltönyös pasik Le Mond-ot lapozgattak, és mindkét repcsin adtak kaját, egész finom volt. Így nem is kellett ennivalót vennem a reptéren. Amikor Toulouse felé repültünk, akkor jöttem rá, hogy húúú....Elkezdődött....Tényleg itt vagyok. Mától kezdve tényleg minden más lesz. Toulouse-ból még egy két órás buszozás árán lehetett eljutni Castres-be.
Eleinte minden simán ment, de amikor Toulouse-ban leszálltam a gépről, és megláttam a csomagomat, teljesen kikészültem. Úgy nézett ki a bőrönd, mintha átment volna rajta egy úthenger. Be volt horpadva, és szét volt szakadva. Teljesen szétnyilt, és mivel a teleszkópos cucc is széttört, alig tudtam húzni, csak a fogantyújánál fogva, és folyton rettegtem, hogy szétesik az egész. KB a bélés tartotta össze a cuccaimat. Na mindegy, odamentem a csomag-osztályra, ahol szerencsére beszéltek angolul, mert azért elég szarul megy még a francia, csak nyökögök jobbára. Szóval ott csináltak egy jegyzőkönyvet, panaszt tettem meg ilyenek, elvileg majd visszafizetik az árát. Mellesleg a bőröndöt leértékelve vettem a westendben, lehet hogy nem kellett volna sóherkednem, ahogy szoktam, na mindegy. Ez után a 20 kilós törött bőröndömmel, meg a szintén 20 kilós hátizsákommal elvergődtem a Toulouse-i buszpályaudvarra. A buszról kicsit megnéztem a várost. Nagyon mediterrán, spanyolos hangulata van. Szép város, és metró is van, másfél millió ember lakja.
Castres-be normál esetben tök jó vonat megy, ami kb egy óra utat jelent. most viszont javitják a sineket, ezért shuttle busz közlekedik. Na mindegy, ezt tudtam, mert a mentorom megirta e-maiben. Odamentem tehát a buszpályaudvaron a pénztárhoz. Mondtam, hogy hová akarok menni, elirányitottaka vonatállomásra. Ez mellette van, ott vettem egy vonatjegyet, kb. 45 perc sorbanállás után már hozzá is jutottam. Aztán visszahúztam a törött bőröndömet a vonatállomásról a buszállomásra, merthogy jegyet a vonatállomáson kell venni, de attól, hogy az van ráirva, hogy vonatjegy, attól még busszal kell menni. Aztán a buszpályaudvaron nem találtam, hogy honnan indul a buszom. Megkérdeztem két buszsofőrt. Azt mondták, hogy ez vonatjegy, menjek a vonatállomásra. Egymás mellett van a kettő amúgy, csak 10 perc. De azért törött bőrönddel ez nem olyan rövid idő. Szóval a buszsofőrök tanácsát követve visszamentem a vonatállomásra. Ott az információnál azt mondták, hogy a buszsofőrök ezt nem tudják, attól hogy vonatjegy van ráirva, attól még ez buszjegy, menjek vissza a buszállomásra, és a Mazaret felé menő buszt keressem. Szóval visszamentem. Nagy nehezen megtaláltam, hogy hányas buszállomásról indul a buszom, addigra azt is észrevettem, hogy ki van ragasztva egy papir, amire valami olyasmi van ráirva franciául, hogy akik Mazaret felé mennének vonattal, azok erre a buszra szálljanak fel. Na, király. Végre irányban voltam.
Felhivtam a mentoromat, mondtam hogy mikor érkezem, mondta hogy oké, kijön értem a Castres-i buszállomásra. Amúgy az emberek tényleg nem beszélnek angolul. Próbálkoztam vele, de tényleg csak nyökögni tudnak. De végül mutogatással meg irogatással mindenkivel meg tudtam magamat értetni. De tényleg rá leszek itt kényszerítve arra, hogy megtanuljak franciául. Az emberek amúgy végtelenül kedvesek, mindenki mosolygott, magyarázott, mutogatott ezerrel, és segitettek a bőrönddel is. Szóval iszonyatosan barátságosak és udvariasak, nekem egyelőre nagyon pozitiv a benyomásom.
Szóval kiderült, hogy mégy 1,5 órát kell várnom Toulouse-ban a Castres-i buszra, mert pont az előbb ment el, miközben a vasútállomás és a buszállomás között szarakodtam. Aztán mondtam a mentoromnak, hogy kb. 11-re érek oda. Mondta, hogy oké. Már korábban beszéltünk telefonon a nap folyamán, és mondta, hogy ahogy megvan a buszjegyem, csak hivjam fel, és kijön elém a Castres - i buszpályaudvarra, nem számit, hogy mennyire későn.
Megjött a busz, felszálltam. Nagyon szép környék, vannak hegyek, és tök mediterrán, spanyolos a hangulat. Kovácsolt vas erkélyek, spalettás ablakok, csokoládéboltok, virágok mindenhol, iszonyatosan jó az atmoszféra, majd megnézhetitek a képeket. A buszsofór bácsi viszont egyszer csak lekapcsolta a világitást, akkor már sötét volt. Kissé furcsa érzésem támadt, hogy itt ülök egy tök sötét buszon egy halom franciául beszélő fekával, és száguldunk a sötétben, azt sem tudom, hová megyünk, kint is sötét van, alig látok valamit, mit keresek én itt, stb. Na, de mondogattam magamnak, hogy Anett, bátornak kell lenned, bátornak kell lenned, stb. Szóval megérkeztem. A Buszsofőr bácsi nagyon kedves volt, kiderült, hogy ő portugál, kérdezte, hogy én honnan vagyok, mondtam, hogy lá ongri, mondta, hogy oké, tudja hol van Magyarország, meg mosolygott is, nagyon aranyos volt.
Este 11-kor végre leszálltam, és kijött elém Corinne, aki a fogadó szervezetnél dolgozik, és ő a mentorom, vagyis a tutour, ahogy itt hivják. A világ legaranyosabb nője, mondta, hogy ha nem értem, amit franciául mond, akkor mondja angolul. Kiderült, hogy kb. semmit nem értek, ezért végül angolul beszélgettünk az autóban. Segitett a bőröndömmel, és bekapcsolt egy kis megnyugtató klasszikus zenét. A kedvességétől meg a klasszikus zenétől teljesen megnyugodtam az autóban.
10 perc alatt megérkeztünk a lakáshoz. A lányok már az erkélyról integettek. Megérkeztem, bementünk. Kiderült, hogy kettejük közül csak az egyik a lakótársam, Maggie, vagy Magdalena Schwedler, aki Németországból jött, és vidám, mosolygós, bolondozós, cserfes lány. Most 19 éves, leérettségizett, és a szülei elküldték ide, hogy önkénteskedejen, mielőtt kitalálja, hogy mit szeretne tanulni. A másik lány pedig Fridie, vagyis Friederike, szintén német, de mint kiderült, ő egy kb 15 kilométerre lévő kis faluban önkénteskedik, ő is most fejezte be a sulit, de ő nem velünk lakik, hanem a kis faluban. Viszont mondta, hogy sok időt fog nálunk tölteni, mert az ő projektje és a Maggie-é is elkezdődött már nyáron, szóval nekik nyáron már kellet dolgozniuk egy két hetet. Akkor összebarátkoztak. Viszont a harmadik lakótársunk nem ő, hanem Liva, ő egy lett lány. Ő már aludt, ezért vele nem tudtam első este megismerkedni.
Maggie és Fridie nem ott dolgoznak, ahol én. Maggie egy Ludotheque nevű intézményben dolgozik. Ez egy intézmény, iskolás gyerekeknek, akik alkalomszerűen mennek oda, és mindenféle készségfejlesztő játékokat játszhatnak ott. Ahol Fridie dolgozik, az pedig egy központ, aminek az a célja, hogy összekössék a zenetanulást a környezettudatos életmóddal. Itt a gyerekek tudnak klasszikus hangszereken gyakorolni, és mellette természetjárást, meg kirándulásokat szerveznek nekik, mert ez a zenetanulós hely kint van a természetben.
Szuper, hogy itt az oktatáson belül ennyi mindent tanitanak a gyerekeknek. Ráadásul sok önkéntes van itt, mert fontosnak tartják, hogy lássanak a gyerekek olyan állatfajtát is, aki nem Franciaországban született, vagyis vannak a világon más országok is, mint Franciaország:) Szóval Fridie és Maggie máshol dolgoznak. Én pedig Livával együtt egy nemzetiségi iskolában fogok dolgozni, ahová 3-10 éves gyerekek járnak. A nemzetiségi iskolában megtanitják nekik az occitan nevű nyelvet is. Ez egy ősi nyelv, a katalánra hasonlit. Az ebben a régióban élő emberek régen ezt a nyelvet beszélték. Viszont mára már csaknem kihalt,és azok a szülők, akik fontosnak tartják, hogy a gyerekük megtanulja ezt a nyelvet, azok küldik ilyen iskolába a csemetéiket. Otton mindenki franciául beszél, és sajnos a felnőttek közül is elég kevesen beszélnünk occitanul. A L'occitan nevű kozmetikai márka is erről a környékről származik. A hangulat tényleg olyan, mint a L'Occitan boltokban otthon:) Levendula, virágminta, cirádák. A régióban amúgy több helyen is van ilyen occitan-francia suli. A régió fővárosa, Toulouse pedig a nagy occitan főváros Franciaországban.
Szóval megérkeztem, Liva aludt, Fridie és Maggi pedig éppen szülinapi tortát sütött, mert Magginak aznap volt a szülinapja. Szegény, most van életében először távol a szüleitől, láttam rajta, hogy elég szomorú, hogy a család és a barátok nélkül kell töltenie a szülinapját. Sütöttek quiche-t is, brokkolisat, nagyon édesek voltak, megkináltak engem is. Kiderült, hogy Fridie ugyanabból a városból származik, mint a Scooter frontembere, tök vicces:) Beszélgettünk kicsit suliról, munkáról, családról, zenéről, fesztiválokról. Aztán elmentem aludni. Másnap korán kellett kelnem, mert mint kiderült, másnap, vagyis kedden kezdődik egy "arrival training, ami 6 napos, és ott lesznek más EVS önkéntesek is, akik Franciaország különböző részeiben önkénteskednek. Az arrival training Sommiers-ben lesz, ez egy déli városka, Montpelliertől nem messze. Úgyhogy gyorsan elmentem aludni, kb. 1-kor, hogy másnap reggel 6 órai kelés után fél nyolckor elinduljunk Sommiersbe. 8 órás út állt előttünk kedden, mert bár a kisváros nincs annyira messze, azért sokszor át kell szállni, buszról vonatra, vonatról buszra, satöbbi. Úgyhogy elköszöntem a lányoktól, gyorsan kiszedtem a bőröndömből a legszügségesebbeket és átraktam őket egy kisebb hátizsákba, majd gyors tusi után bezuhatnam az új ágyikómba. Másnap reggel bemutatkoztam Livának, reggeliztünk, és el is indultunk Sommiersbe, az 'arrival training'-re.
Elnézést kérek mindenkitől, de ez egy hevenyészett bejegyzés lesz csak, de már szerettelek volna tájékoztatni benneteket a történsékről, csak mostanáig nem volt netem. Lehet, hogy az elején még helyesírási hibákkal írom a francia szavakat...előre is bocsi:)
Nagyon - nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az EVS keretén belül jelentkezhetek egy önkéntes munkára egy dél-francia kisvárosban. Egy iskolában fogok dolgozni. Ez egy nemzetiségi iskola, a régió pedig nem más mint a Region Midi-du-Pyrénnées. Tehát ez tulajdonképpen a Pireneusok, Spanyolország sincs messze. A várost, ahol lakom, Castres-nek hivják, és a legközelebbi nagy város Toulouse, aminek kb másfél millió lakosa van. Castresben kb. 40 000 -en élnek, kb akkor mint Veszprém. Egy folyócska szeli ketté, pici hid ivel át rajta. Mindenütt macskakövek vannak, nagyon barátságos.
Az EVS-ről még később irok részletesen, az a lényege, hogy erre bárki jelentkezhet, aki 30 évnél fiatalabb, európai állampolgár, és mondjuk legalább angolul tud. Nem feltétlenül kell az adott ország nyelvén tudni, a szabályzat szerint nulla nyelvtudással is lehet jelentkezni. Az európaiság is elég tág, volt a táborban török és örmény emberke is. Mindenféle civil pogramra lehet jelentkezni, óvodai munkától kezdve környezetvédelmen át fogyatékosokkal dolgozás, drogprevenció, stb. Az EVS-ről később csinálok egy külön bejegyzést, hátha másoknak is hasznos lehet az infó. Most inkább az élményekkel folytatnám.
Hétfőn indult a gép reggel kilenckor, és előbb Brüsszelbe kellett repülnöm, ahol vártam három órát. Olvasgattam, vettem parfümöt a duty free -ben, elvoltam, kicsit franciául is tanulgattam. Ezután Toulousba kellett mennem, szintén repcsivel. A repjegyet az EVS fizette, ezért business classon utazhattam, tök jó:) Öltönyös pasik Le Mond-ot lapozgattak, és mindkét repcsin adtak kaját, egész finom volt. Így nem is kellett ennivalót vennem a reptéren. Amikor Toulouse felé repültünk, akkor jöttem rá, hogy húúú....Elkezdődött....Tényleg itt vagyok. Mától kezdve tényleg minden más lesz. Toulouse-ból még egy két órás buszozás árán lehetett eljutni Castres-be.
Eleinte minden simán ment, de amikor Toulouse-ban leszálltam a gépről, és megláttam a csomagomat, teljesen kikészültem. Úgy nézett ki a bőrönd, mintha átment volna rajta egy úthenger. Be volt horpadva, és szét volt szakadva. Teljesen szétnyilt, és mivel a teleszkópos cucc is széttört, alig tudtam húzni, csak a fogantyújánál fogva, és folyton rettegtem, hogy szétesik az egész. KB a bélés tartotta össze a cuccaimat. Na mindegy, odamentem a csomag-osztályra, ahol szerencsére beszéltek angolul, mert azért elég szarul megy még a francia, csak nyökögök jobbára. Szóval ott csináltak egy jegyzőkönyvet, panaszt tettem meg ilyenek, elvileg majd visszafizetik az árát. Mellesleg a bőröndöt leértékelve vettem a westendben, lehet hogy nem kellett volna sóherkednem, ahogy szoktam, na mindegy. Ez után a 20 kilós törött bőröndömmel, meg a szintén 20 kilós hátizsákommal elvergődtem a Toulouse-i buszpályaudvarra. A buszról kicsit megnéztem a várost. Nagyon mediterrán, spanyolos hangulata van. Szép város, és metró is van, másfél millió ember lakja.
Castres-be normál esetben tök jó vonat megy, ami kb egy óra utat jelent. most viszont javitják a sineket, ezért shuttle busz közlekedik. Na mindegy, ezt tudtam, mert a mentorom megirta e-maiben. Odamentem tehát a buszpályaudvaron a pénztárhoz. Mondtam, hogy hová akarok menni, elirányitottaka vonatállomásra. Ez mellette van, ott vettem egy vonatjegyet, kb. 45 perc sorbanállás után már hozzá is jutottam. Aztán visszahúztam a törött bőröndömet a vonatállomásról a buszállomásra, merthogy jegyet a vonatállomáson kell venni, de attól, hogy az van ráirva, hogy vonatjegy, attól még busszal kell menni. Aztán a buszpályaudvaron nem találtam, hogy honnan indul a buszom. Megkérdeztem két buszsofőrt. Azt mondták, hogy ez vonatjegy, menjek a vonatállomásra. Egymás mellett van a kettő amúgy, csak 10 perc. De azért törött bőrönddel ez nem olyan rövid idő. Szóval a buszsofőrök tanácsát követve visszamentem a vonatállomásra. Ott az információnál azt mondták, hogy a buszsofőrök ezt nem tudják, attól hogy vonatjegy van ráirva, attól még ez buszjegy, menjek vissza a buszállomásra, és a Mazaret felé menő buszt keressem. Szóval visszamentem. Nagy nehezen megtaláltam, hogy hányas buszállomásról indul a buszom, addigra azt is észrevettem, hogy ki van ragasztva egy papir, amire valami olyasmi van ráirva franciául, hogy akik Mazaret felé mennének vonattal, azok erre a buszra szálljanak fel. Na, király. Végre irányban voltam.
Felhivtam a mentoromat, mondtam hogy mikor érkezem, mondta hogy oké, kijön értem a Castres-i buszállomásra. Amúgy az emberek tényleg nem beszélnek angolul. Próbálkoztam vele, de tényleg csak nyökögni tudnak. De végül mutogatással meg irogatással mindenkivel meg tudtam magamat értetni. De tényleg rá leszek itt kényszerítve arra, hogy megtanuljak franciául. Az emberek amúgy végtelenül kedvesek, mindenki mosolygott, magyarázott, mutogatott ezerrel, és segitettek a bőrönddel is. Szóval iszonyatosan barátságosak és udvariasak, nekem egyelőre nagyon pozitiv a benyomásom.
Szóval kiderült, hogy mégy 1,5 órát kell várnom Toulouse-ban a Castres-i buszra, mert pont az előbb ment el, miközben a vasútállomás és a buszállomás között szarakodtam. Aztán mondtam a mentoromnak, hogy kb. 11-re érek oda. Mondta, hogy oké. Már korábban beszéltünk telefonon a nap folyamán, és mondta, hogy ahogy megvan a buszjegyem, csak hivjam fel, és kijön elém a Castres - i buszpályaudvarra, nem számit, hogy mennyire későn.
Megjött a busz, felszálltam. Nagyon szép környék, vannak hegyek, és tök mediterrán, spanyolos a hangulat. Kovácsolt vas erkélyek, spalettás ablakok, csokoládéboltok, virágok mindenhol, iszonyatosan jó az atmoszféra, majd megnézhetitek a képeket. A buszsofór bácsi viszont egyszer csak lekapcsolta a világitást, akkor már sötét volt. Kissé furcsa érzésem támadt, hogy itt ülök egy tök sötét buszon egy halom franciául beszélő fekával, és száguldunk a sötétben, azt sem tudom, hová megyünk, kint is sötét van, alig látok valamit, mit keresek én itt, stb. Na, de mondogattam magamnak, hogy Anett, bátornak kell lenned, bátornak kell lenned, stb. Szóval megérkeztem. A Buszsofőr bácsi nagyon kedves volt, kiderült, hogy ő portugál, kérdezte, hogy én honnan vagyok, mondtam, hogy lá ongri, mondta, hogy oké, tudja hol van Magyarország, meg mosolygott is, nagyon aranyos volt.
Este 11-kor végre leszálltam, és kijött elém Corinne, aki a fogadó szervezetnél dolgozik, és ő a mentorom, vagyis a tutour, ahogy itt hivják. A világ legaranyosabb nője, mondta, hogy ha nem értem, amit franciául mond, akkor mondja angolul. Kiderült, hogy kb. semmit nem értek, ezért végül angolul beszélgettünk az autóban. Segitett a bőröndömmel, és bekapcsolt egy kis megnyugtató klasszikus zenét. A kedvességétől meg a klasszikus zenétől teljesen megnyugodtam az autóban.
10 perc alatt megérkeztünk a lakáshoz. A lányok már az erkélyról integettek. Megérkeztem, bementünk. Kiderült, hogy kettejük közül csak az egyik a lakótársam, Maggie, vagy Magdalena Schwedler, aki Németországból jött, és vidám, mosolygós, bolondozós, cserfes lány. Most 19 éves, leérettségizett, és a szülei elküldték ide, hogy önkénteskedejen, mielőtt kitalálja, hogy mit szeretne tanulni. A másik lány pedig Fridie, vagyis Friederike, szintén német, de mint kiderült, ő egy kb 15 kilométerre lévő kis faluban önkénteskedik, ő is most fejezte be a sulit, de ő nem velünk lakik, hanem a kis faluban. Viszont mondta, hogy sok időt fog nálunk tölteni, mert az ő projektje és a Maggie-é is elkezdődött már nyáron, szóval nekik nyáron már kellet dolgozniuk egy két hetet. Akkor összebarátkoztak. Viszont a harmadik lakótársunk nem ő, hanem Liva, ő egy lett lány. Ő már aludt, ezért vele nem tudtam első este megismerkedni.
Maggie és Fridie nem ott dolgoznak, ahol én. Maggie egy Ludotheque nevű intézményben dolgozik. Ez egy intézmény, iskolás gyerekeknek, akik alkalomszerűen mennek oda, és mindenféle készségfejlesztő játékokat játszhatnak ott. Ahol Fridie dolgozik, az pedig egy központ, aminek az a célja, hogy összekössék a zenetanulást a környezettudatos életmóddal. Itt a gyerekek tudnak klasszikus hangszereken gyakorolni, és mellette természetjárást, meg kirándulásokat szerveznek nekik, mert ez a zenetanulós hely kint van a természetben.
Szuper, hogy itt az oktatáson belül ennyi mindent tanitanak a gyerekeknek. Ráadásul sok önkéntes van itt, mert fontosnak tartják, hogy lássanak a gyerekek olyan állatfajtát is, aki nem Franciaországban született, vagyis vannak a világon más országok is, mint Franciaország:) Szóval Fridie és Maggie máshol dolgoznak. Én pedig Livával együtt egy nemzetiségi iskolában fogok dolgozni, ahová 3-10 éves gyerekek járnak. A nemzetiségi iskolában megtanitják nekik az occitan nevű nyelvet is. Ez egy ősi nyelv, a katalánra hasonlit. Az ebben a régióban élő emberek régen ezt a nyelvet beszélték. Viszont mára már csaknem kihalt,és azok a szülők, akik fontosnak tartják, hogy a gyerekük megtanulja ezt a nyelvet, azok küldik ilyen iskolába a csemetéiket. Otton mindenki franciául beszél, és sajnos a felnőttek közül is elég kevesen beszélnünk occitanul. A L'occitan nevű kozmetikai márka is erről a környékről származik. A hangulat tényleg olyan, mint a L'Occitan boltokban otthon:) Levendula, virágminta, cirádák. A régióban amúgy több helyen is van ilyen occitan-francia suli. A régió fővárosa, Toulouse pedig a nagy occitan főváros Franciaországban.
Szóval megérkeztem, Liva aludt, Fridie és Maggi pedig éppen szülinapi tortát sütött, mert Magginak aznap volt a szülinapja. Szegény, most van életében először távol a szüleitől, láttam rajta, hogy elég szomorú, hogy a család és a barátok nélkül kell töltenie a szülinapját. Sütöttek quiche-t is, brokkolisat, nagyon édesek voltak, megkináltak engem is. Kiderült, hogy Fridie ugyanabból a városból származik, mint a Scooter frontembere, tök vicces:) Beszélgettünk kicsit suliról, munkáról, családról, zenéről, fesztiválokról. Aztán elmentem aludni. Másnap korán kellett kelnem, mert mint kiderült, másnap, vagyis kedden kezdődik egy "arrival training, ami 6 napos, és ott lesznek más EVS önkéntesek is, akik Franciaország különböző részeiben önkénteskednek. Az arrival training Sommiers-ben lesz, ez egy déli városka, Montpelliertől nem messze. Úgyhogy gyorsan elmentem aludni, kb. 1-kor, hogy másnap reggel 6 órai kelés után fél nyolckor elinduljunk Sommiersbe. 8 órás út állt előttünk kedden, mert bár a kisváros nincs annyira messze, azért sokszor át kell szállni, buszról vonatra, vonatról buszra, satöbbi. Úgyhogy elköszöntem a lányoktól, gyorsan kiszedtem a bőröndömből a legszügségesebbeket és átraktam őket egy kisebb hátizsákba, majd gyors tusi után bezuhatnam az új ágyikómba. Másnap reggel bemutatkoztam Livának, reggeliztünk, és el is indultunk Sommiersbe, az 'arrival training'-re.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)