Avagy hogyan tanítsunk francia gyerekeknek magyar gyerekdalokat?
Ismét eltelt egy hét, sőt, ahogy az órára pillantok, látom, hogy már 12 perce megérkezett a következő. Az iskolában peregnek szépen a napok, mint az őszi falevelek. Gyönyörűséges ősz van itt ugyanis, rengeteg a színes falevél, és a reggelek már egyre hűvösebbek, de napközben még mindig rövid ujjú pólós idő van.
A hét legmeghatározóbb élménye az volt, hogy azt kaptam feladatul, tanítsak a gyerekeknek egy magyar dalt. Ugyanis elég komolyan veszik azt az elvárást a sulimban, hogy adjak át minél többet édes hazám kultúrájából, amit csecsszopó gyermekként az anyatejjel szívtam magamba. Az ebéd előtt ugyanis közösen eléneklünk egy dalt, ez minden nap így van. 2 héttel ezelőtt a lett lakótársamnak kellett tanítania egy lett dalt, most pedig rajtam volt a sor, hogy tanítsak egy magyar dalt. Egyszerű dalt kellett választanom, hát gondoltam, legyen a boci-boci tarka. Fel is írtam egy nagy rajzlapra a "lyrics"-et, és azt kiragasztottuk a kantin falára, a többi dal mellé.
Boci, boci tarka,
Se füle, se farka,
Odamegyünk lakni,
Ahol tejet kapni.
Ezt kellett bebifláztatnom a nebulókkal. Hétfőn eljött a nagy nap. Rém furcsán éreztem magamat, amikor ki kellett állnom 40 gyerek elé, és elkezdeni énekelni a boci-boci tarkát, ráadásul úgy, hogy tudom, rémesen éneklek. Viszont a kihátrálás nem volt opció. Meg kellett csinálni, és kész. úgyhogy összeszedtem a bátorságomat, és kivágtam a rezet, elénekeltem. Megmutattam nekik, hol lakik a Magyarok Istene. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez az egyszerű szöveg is nehéz nekik. Az "odamegyünk lakni" kiejtése teljességgel reménytelennek bizonyult számukra, a tejet pedig "tezset"-nek ejtették- nyilván. Viszont nagyon tetszik ebben a munkában, hogy folyton ki kell lépnem a komfortzónámból. Olyan helyzetekben kell helyt állnom, amiről korábban azt hittem, nagyon rossz vagyok.(még mindig azt hiszem, hogy nagyon rossz vagyok.) Melyek ezek a helyzetek? Nézzük csak:
A helyzetek, amelyekben szar vagyok: (a lista nem teljes)
-Ötletek kitalálása, és azok felvállalása mások előtt. Gondolataim, önmagam felvállalása mások (és önmagam?)előtt.
-Mások (és önmagam) meggyőzése arról, hogy ötleteim nem szar ötletek.
-Egy általam rendkívül rosszul beszélt idegen nyelv(francia) folyamatos használata, örök félelem a nevetségessé válástól, a "nem vagyok tökéletes" alaptétellel való folyamatos szembesülés.
-Az általam javasolt játékok bemutatása a gyerekeknek franciául (Más néven napi szintű nyilvános szereplés 20 ember -vagyis gyerek- előtt, a már említett, általam rosszul beszélt idegen nyelven).
-Határozott fellépés úgy általában.
-Határozott fellépés éles helyzetekben, amikor a gyerekek között konfliktus alakul ki.
Többnyire egy labda vagy egy maci birtoklása okozza a feszültséget. Az effajta összeütközések gyakran veszélyeztetik a nagyhatalmi erőegyensúlyt a játszóhadszíntéren. Ezt nem hagyhatom annyiban, ezért én ilyenkor akcióba, valamint közbe lépek, hogy tárgyalókisasztalhoz kényszerítsem a feleket. "Az okos felnőtt" álarcát gondosan magam elé tartva próbálom megvédeni sérülékeny önbecsülésemet, miközben a gyerekek szívről indítható őszinteség - rakétákkal támadnak, néha hiszti-kézigránátokat, krokodil-könnygázt és dac-lövedékeket is bevetnek. Időnként az érzelmi manipuláció stratégiáját is sikeresen alkalmazzák, mint a pszichológiai hadviselés jól bevált eszközét. Ezt a hadititkot a már említett "okos felnőttektől" sikerült megszerezniük.
Jómagam korábban a konfliktushelyzeteket úgy kezeltem, hogy elmenekültem előlük, magyarán dezertáltam a frontról. Ez most nem opció. Ráadásul amikor a gyerekek közötti konfliktus kiéleződik és verekedéssé, sírássá, egymás játékának elvételévé fajul, akkor többnyire két személyiség - típus áll egymással szemben:
1 számú szereplő: a lúzer gyerek (vagyis 22 évvel ezelőtti önmagam), akinek elvették a maciját, mert már megint hagyta.
2 számú szereplő: a talpraesett rosszcsont gyerek, aki mindig akkor követ el valami csínyt, amikor az óvónéni nem néz oda.
Én ebből a küzdelemből már 22 évvel ezelőtt is vesztesen kerültem ki, sem macimat, sem önértékelésemet nem sikerült megmentem. Ezért nem hiszek benne, hogy meg tudok tanítani valami olyasmit (önmaguk megvédése) egy gyereknek, amit jómagam sem tudok.
Talán a 22 évvel ezelőtti önmagam és a jelenlegi önmagam egy és ugyanaz a személy? Valószínűleg igen. Vagy ha nem is, abban mindenképp hasonlítunk, 22 évvel ezelőtti önmagam és én, hogy egyikünknek sincs se macija, se önértékelése.
Ilyen tanulságos önismereti kirándulásokon van alkalmam részt venni kisnövésű túravezetőimmel az emberi lélek feneketlen dzsungelében.
Épp most haladtam el egy tábla mellett.
Az van ráírva, hogy "Komfortzóna" egy piros, átlós vonallal áthúzva.
2011. október 16., vasárnap
2011. október 9., vasárnap
Telnek-múlnak a hetek az iskolában, és már egy hónap is elmúlt azóta, hogy itt vagyok.
Az egyik érdekesebb dolog, ami mostanában történt, hogy elmentünk Toulousba egy önkénteseknek szervezett szemináriumra, ahová a Tarn megyében dolgozó összes önkéntest meghívták. A két némettel és a lettel mentem, illetve találkoztunk még egy német csajszival, akit még szeptemberi eleji táborból ismerünk, ő Toulousban dolgozik. Volt ott még egy horvát, egy görög és két ukrán önkéntes, összesen kilencen voltunk. A hivatalos szöveg után elmentünk várost nézni, valójában csak sétálgattunk az utcán, megnéztünk egy katedrálist, lesétáltunk a Garronne folyó partjára, ami Toulouse-on folyik keresztül, és szépséges kőhidak ívelnek át rajta, gyönyörűséges. Megnéztem még egy parkot, csináltam fotókat a mediterrán házakról, amiket annyira szeretek itt, aztán pedig kiültünk sötétedés után a Garronne partjára, hogy elfogyasszuk hatalmas sajt-orgia vacsoránkat. A hidak és az épületek csodálatosan ki voltak világítva, a sajt-orgiához pedig a folyóparton ülő, beszélgető és gitározó egyetemisták szolgáltattak zenei kíséretet. A lányoknak kissé fáj a szíve, hogy miért nem lakunk mi is Toulousban, ami elég nagy diákváros, sok az erasmusos is...Hát igen, igen,...Én mégis azt éreztem, nekem nincs szükségem most a nagyvárosi partyéletre. Remekül elvagyok a nyugis is Castresben. Lehet, hogy egész életemre elég volt a nagyvárosi létből? Nem tudom. Viszont rettentően élvezem ezt az álmos kisvárost, ahol éjszakánként semmi nem veri fel a macskaköves sikátorok csendjét, és az utcán mindenki köszön és mosolyog. Azért szeretném majd Toulouse-t normálisan is megnézni. Októberben szerintem lesz rá lehetőség.
A rákövetkező hétvégén pedig úgy terveztük, hogy kirándulni megyünk a Sidobre nevű hegységbe, ami itt van a közelben, autóval mindössze fél óra. Három úticélunk volt, egy Burlat nevű festői kis falu, a második cél egy vízesés, a harmadik pedig hatalmas kövek csoportja. A kövek nagyon furcsák, állítólag meteoritok, és nagyon instabilnak tűnnek, senki nem érti, hogy nem dőlnek le:) Olyanok, mint a rajzfilmekben, egy pici kő tart egy nagyot, és mégsem dől le az egész...Eleinte úgy volt, hogy egy kollégám elvisz minket kocsival, de lemondta. A német lakótársam nagyon akart menni, és bedobta, hogy mehetnénk biciklivel. Én is szerettem volna menni, de a bringától féltem kissé, egyikünk sem tud annyira jól bicajozni, és hát hegyre felfelé kell menni végig. De azért nekivágtunk. Burlatot körülbelül negyven perc alatt elértük. Az út nagyon is nagyon szép volt, az Agout folyó partján kell tekerni, ami Castres-en is kersztül folyik, de itt már inkább gyors folyású patakhoz hasonlít, nem olyan ráérősen kanyargó folyócska, mint nálunk bent a városban. Itt - ott zuhatagos is, és szép ártéri erdő van a partján. Aztán egyszer csak eltűnt az ártéri erdő, a fák szinte szétnyíltak, és egy csodálatos völgyben találtuk magunkat, a történelmi házakkal teli Burlat falucska kellős közepén. Annyira hirtelen bukkant elő a falucska, hogy én teljesen lenyűgözve éreztem magamat. Hirtelen ott álltunk egy emelkedő tetején, alattunk ez a mesebeli házikókból álló pici falu, kőtemplom, pirinyó kőhíd, amely átível a szép, tiszta, és itt-ott picit zuhatagos Agout folyón, ami a falu főutcája mellett folyik el, és ezt az egész képet egy szép, magas hegy öleli körbe. A német lánynak ez nem volt nagy szám, mert az ő falujában is kábé ekkora hegyek voltak. Én azonban még nem láttam olyan sok magas hegyet, mivel ugye lenn az Alföld tengersík vidékén, ott vagyok honn, ott az én világom. Burlatban dolgozik a másik német önkéntes lány, akivel lógni szoktunk. Egy zenei és környezetvédelmi központ van ott. Én most jártam ott életemben először. Van egy hatalmas zene-terem, tele zongorával, dobokkal, mindenféle xilofonokkal. Olyan, mint egy nagy játszószoba zeneimádó kicsiknek és nagyoknak. A két német lány tud énekelni, egyikük zongorán és harmonikán, a másikuk pedig gitáron és szaxofonon tud játszani. Nagyon muzikálisak, és jól eljátszadoztak a hangszerekkel, én pedig csak néztem őket, és élveztem, hogy elmerülnek a zenélésben, és próbáltam elkapni valamit a zene-játékból áradó pozitív energiából. Ismét rádöbbentem, mennyire szerencsés az, aki képes a zenével varázsolni, a zene teremtő erejével egy egész, boldogságból és szárnyalásból álló védőburkot építeni maga köré, amin nem hatolnak át a hétköznapok szürke gondjai.
A másik német lány nem szeret túrázni, ezért nem is jött velünk. Ketten elindultunk tehát a vízeséshez. Nagyon szép volt magas hegyek, erdők között felfelé tekerni, egyre magasabbra és magasabbra kerülni a szerpentineken, egyre mélyebben magunk alatt hagyni az előzőleg megtett utat és a fákat. Csodás volt a kilátás, viszont nagyon kemény volt végig felfelé tekerni, úgy, hogy közben soha nem jön lejtős vagy egyenes rész. Nagy nehezen elküzdöttük magunkat a vízesésig. Ott leraktuk a bringát, odacsatoltuk egy közlekedési táblához, abban a reményben, hogy Nyugat-Európában nyugodtan otthagyhatod a bicódat a semmi közepén, nem fogják ellopni. Letértünk az útról, és egy kis ösvényen elsétáltunk a vízeséshez. Visszafelé megismerkedtünk egy nagyon kedves Toulouse-i családdal, akiknek kábé velem egyidős lánya volt.
Visszaértünk a bicajokhoz, de tudtuk, hogy képtelenek vagyunk tovább tekerni. Felvetettem, hogy stoppolhatnánk, mert még kb 15 km. volt hátra a nagy kövekig, szintén felfelé menet. Német lakótársam kissé idegenkedett, de nagyon fáradt volt ő is, gondoltunk megpróbáljuk. Félénken kitettem a kezemet, és 1 másodperc múlva már meg is állt egy autó. Egy pasas, aki a közeli faluban, Lacrouzett-ben lakott, elvitt minket egészen a nagy kövek első csoportjáig. Ott szépen megnéztük a köveket, elköltöttük ismételt sajtorgiából álló uzsonnánkat. Még két kő-csoport megnézése volt hátra, azok kicsit messzebb voltak, oda körülbelül egy óra séta után jutottunk el. Ezután, hét körül visszaindultunk, szerencsére stoppal sikerült visszamennünk a vízesésig, ahol a biciklik még mindig megvoltak, immáron 4 óra várakozás után. Felpattantunk rájuk, és körülbelül 15 perc alatt legurultuk Burlatig azt a távot, amit felfelé kb. 1 óra alatt sikerült megtenni a szerpentinen. Hát, mit is mondhatnék, elég jó érzés egyetlen tekerés nélkül hegyek-völgyek között gurulni egy szépséges erdőben. Burlat után már besötétedett, nem láttunk valami sokat a lámpa ellenére se, de azért szépen visszakarikáztunk az Agout mentén Castres-be. Képek a facebookon, majd nézzétek.
Az egyik érdekesebb dolog, ami mostanában történt, hogy elmentünk Toulousba egy önkénteseknek szervezett szemináriumra, ahová a Tarn megyében dolgozó összes önkéntest meghívták. A két némettel és a lettel mentem, illetve találkoztunk még egy német csajszival, akit még szeptemberi eleji táborból ismerünk, ő Toulousban dolgozik. Volt ott még egy horvát, egy görög és két ukrán önkéntes, összesen kilencen voltunk. A hivatalos szöveg után elmentünk várost nézni, valójában csak sétálgattunk az utcán, megnéztünk egy katedrálist, lesétáltunk a Garronne folyó partjára, ami Toulouse-on folyik keresztül, és szépséges kőhidak ívelnek át rajta, gyönyörűséges. Megnéztem még egy parkot, csináltam fotókat a mediterrán házakról, amiket annyira szeretek itt, aztán pedig kiültünk sötétedés után a Garronne partjára, hogy elfogyasszuk hatalmas sajt-orgia vacsoránkat. A hidak és az épületek csodálatosan ki voltak világítva, a sajt-orgiához pedig a folyóparton ülő, beszélgető és gitározó egyetemisták szolgáltattak zenei kíséretet. A lányoknak kissé fáj a szíve, hogy miért nem lakunk mi is Toulousban, ami elég nagy diákváros, sok az erasmusos is...Hát igen, igen,...Én mégis azt éreztem, nekem nincs szükségem most a nagyvárosi partyéletre. Remekül elvagyok a nyugis is Castresben. Lehet, hogy egész életemre elég volt a nagyvárosi létből? Nem tudom. Viszont rettentően élvezem ezt az álmos kisvárost, ahol éjszakánként semmi nem veri fel a macskaköves sikátorok csendjét, és az utcán mindenki köszön és mosolyog. Azért szeretném majd Toulouse-t normálisan is megnézni. Októberben szerintem lesz rá lehetőség.
A rákövetkező hétvégén pedig úgy terveztük, hogy kirándulni megyünk a Sidobre nevű hegységbe, ami itt van a közelben, autóval mindössze fél óra. Három úticélunk volt, egy Burlat nevű festői kis falu, a második cél egy vízesés, a harmadik pedig hatalmas kövek csoportja. A kövek nagyon furcsák, állítólag meteoritok, és nagyon instabilnak tűnnek, senki nem érti, hogy nem dőlnek le:) Olyanok, mint a rajzfilmekben, egy pici kő tart egy nagyot, és mégsem dől le az egész...Eleinte úgy volt, hogy egy kollégám elvisz minket kocsival, de lemondta. A német lakótársam nagyon akart menni, és bedobta, hogy mehetnénk biciklivel. Én is szerettem volna menni, de a bringától féltem kissé, egyikünk sem tud annyira jól bicajozni, és hát hegyre felfelé kell menni végig. De azért nekivágtunk. Burlatot körülbelül negyven perc alatt elértük. Az út nagyon is nagyon szép volt, az Agout folyó partján kell tekerni, ami Castres-en is kersztül folyik, de itt már inkább gyors folyású patakhoz hasonlít, nem olyan ráérősen kanyargó folyócska, mint nálunk bent a városban. Itt - ott zuhatagos is, és szép ártéri erdő van a partján. Aztán egyszer csak eltűnt az ártéri erdő, a fák szinte szétnyíltak, és egy csodálatos völgyben találtuk magunkat, a történelmi házakkal teli Burlat falucska kellős közepén. Annyira hirtelen bukkant elő a falucska, hogy én teljesen lenyűgözve éreztem magamat. Hirtelen ott álltunk egy emelkedő tetején, alattunk ez a mesebeli házikókból álló pici falu, kőtemplom, pirinyó kőhíd, amely átível a szép, tiszta, és itt-ott picit zuhatagos Agout folyón, ami a falu főutcája mellett folyik el, és ezt az egész képet egy szép, magas hegy öleli körbe. A német lánynak ez nem volt nagy szám, mert az ő falujában is kábé ekkora hegyek voltak. Én azonban még nem láttam olyan sok magas hegyet, mivel ugye lenn az Alföld tengersík vidékén, ott vagyok honn, ott az én világom. Burlatban dolgozik a másik német önkéntes lány, akivel lógni szoktunk. Egy zenei és környezetvédelmi központ van ott. Én most jártam ott életemben először. Van egy hatalmas zene-terem, tele zongorával, dobokkal, mindenféle xilofonokkal. Olyan, mint egy nagy játszószoba zeneimádó kicsiknek és nagyoknak. A két német lány tud énekelni, egyikük zongorán és harmonikán, a másikuk pedig gitáron és szaxofonon tud játszani. Nagyon muzikálisak, és jól eljátszadoztak a hangszerekkel, én pedig csak néztem őket, és élveztem, hogy elmerülnek a zenélésben, és próbáltam elkapni valamit a zene-játékból áradó pozitív energiából. Ismét rádöbbentem, mennyire szerencsés az, aki képes a zenével varázsolni, a zene teremtő erejével egy egész, boldogságból és szárnyalásból álló védőburkot építeni maga köré, amin nem hatolnak át a hétköznapok szürke gondjai.
A másik német lány nem szeret túrázni, ezért nem is jött velünk. Ketten elindultunk tehát a vízeséshez. Nagyon szép volt magas hegyek, erdők között felfelé tekerni, egyre magasabbra és magasabbra kerülni a szerpentineken, egyre mélyebben magunk alatt hagyni az előzőleg megtett utat és a fákat. Csodás volt a kilátás, viszont nagyon kemény volt végig felfelé tekerni, úgy, hogy közben soha nem jön lejtős vagy egyenes rész. Nagy nehezen elküzdöttük magunkat a vízesésig. Ott leraktuk a bringát, odacsatoltuk egy közlekedési táblához, abban a reményben, hogy Nyugat-Európában nyugodtan otthagyhatod a bicódat a semmi közepén, nem fogják ellopni. Letértünk az útról, és egy kis ösvényen elsétáltunk a vízeséshez. Visszafelé megismerkedtünk egy nagyon kedves Toulouse-i családdal, akiknek kábé velem egyidős lánya volt.
Visszaértünk a bicajokhoz, de tudtuk, hogy képtelenek vagyunk tovább tekerni. Felvetettem, hogy stoppolhatnánk, mert még kb 15 km. volt hátra a nagy kövekig, szintén felfelé menet. Német lakótársam kissé idegenkedett, de nagyon fáradt volt ő is, gondoltunk megpróbáljuk. Félénken kitettem a kezemet, és 1 másodperc múlva már meg is állt egy autó. Egy pasas, aki a közeli faluban, Lacrouzett-ben lakott, elvitt minket egészen a nagy kövek első csoportjáig. Ott szépen megnéztük a köveket, elköltöttük ismételt sajtorgiából álló uzsonnánkat. Még két kő-csoport megnézése volt hátra, azok kicsit messzebb voltak, oda körülbelül egy óra séta után jutottunk el. Ezután, hét körül visszaindultunk, szerencsére stoppal sikerült visszamennünk a vízesésig, ahol a biciklik még mindig megvoltak, immáron 4 óra várakozás után. Felpattantunk rájuk, és körülbelül 15 perc alatt legurultuk Burlatig azt a távot, amit felfelé kb. 1 óra alatt sikerült megtenni a szerpentinen. Hát, mit is mondhatnék, elég jó érzés egyetlen tekerés nélkül hegyek-völgyek között gurulni egy szépséges erdőben. Burlat után már besötétedett, nem láttunk valami sokat a lámpa ellenére se, de azért szépen visszakarikáztunk az Agout mentén Castres-be. Képek a facebookon, majd nézzétek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)