Au revoire Párizs, Dél-Franciaország visszavár

október 24. kedd. Párizs külvárosa, Nanterre ville.

VERSAILLES

Couchsurfer vendéglátónk, Michael munkába ment reggel, ezért gyors készülődéssel kellett elhagynunk a lakást, reggel 8-kor. A terv a Versailles -i kastély volt, és ha még marad idő, akkor az Eiffel torony este. A városba érve egy La Defense nevű megállónál kellett átszállnunk a Versailles-be tartó hévre. (Vagyis RER-re).  A metró, amin utaztunk, egy üzleti negyedbe visz. Nincs sofőrje, egy robot vezeti. Csupa irodai dolgozó ült rajta. Rajtunk kívül mindenki kosztümöt vagy öltönyt viselt. Rajtunk kívül mindenki maga elé nézett szomorúan, vagy olvasott. Rajtunk kívül mindenki otthon, az éjjeli szekrényén felejtette a mosolyát. De ez későn jutott eszükbe. Már nem volt idejük visszamenni érte. A La Defense a legijesztőbb hely, amit valaha láttam. Felhőkarcolók mindenütt. Futurisztikus táj. Sehol egy fa. Hatalmas tornyok, fenyegető feliratokkal, Bankok, Multik. Az emberek tömött sorban rohannak. Mint a robotok. Közvetlenül az irodaházak mellett parfüméria, ruhaüzletek. Ahogy kiléptél a munkahelyedről, abban a pillanatban el is költheted a fizetésed. Még csak másik városrészbe sem kell utazni ezért. Kissé összeszorult a gyomrom, és hirtelen újra jó döntésnek éreztem, hogy önkénteskedni jöttem. (Na jó, lehet, hogy még mindig a régi munkámmal kapcsolatos démonok kísértenek. Pedig a Diageo-s időszak igen is gyönyörű volt. Sok mindent köszönhetek neki.)

A versailles-i kastély valóban hatalmas, valóban cirádás és giccses. Átverekedtük magunkat a túrista-áradaton. A Tükör-terem valóban érdekes, az I. világháborút lezáró békeszerződés emlékműve pedig különösen jó. Akár csak az a baldachinos ágy, amelyen a francia királynők ország-világ szeme láttára adtak életet a leendő francia trónörökösöknek. Azonban ezt leszámítva nem voltam annyira lenyűgözve. Rengeteg szobor és festmény látható XIV. Lajosról, a Napkirályról. Önelégült férfi, aki cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Valahogy a legtöbb francia férfi ilyen. Cseppet sem jóképű, mégis istennek képzeli magát. Mintha  a kisebbrendűségi komplexusukat kompenzálnák ezzel a hatalmas rongyrázással, giccsparádéval és világuralomra-törősdivel. Napóleon is ebbe a kategóriába tartozik. Hihetetlen, hogy az önbizalom-hiány mire rá nem vesz egyeseket. Képesek puszta bizonyítási vágyból elhagyni a szülőhelyüket, Korzikát, Franciaország trónjára törni, egész Európát elfoglalni, az oroszoktól vereséget szenvedni, majd kétszer is száműzetésbe vonulni. Hogy a francia forradalmárokról, a párizsi kommünistákról vagy De Gaulle-ról ne is beszéljünk. Mind ugyanebbe a típusba tartozik. A francia férfi. Csúnyácska hosszúkás arc, karakteres vonások, nagy orr, kevély arckifejezés mögött megbúvó ijedtség. Ez a férfitípus nem halt ki a Bourbon-okkal, nem semmisült meg Waterloo-nál, nem pusztult el Verdunnél. Ma is megtalálható a párizsi kávézókban, a sajtos sátrakban a piacon, vagy a Renault-ok volánja mögött az utcán.

A kastély kertje viszont valóban csodálatos. Hatalmas benne minden. Hatalmas csatornák és tó, amelyben a Napkirály vízicsatákat rendezett az udvartartás legnagyobb ámulatára. Hatalmas sétányok, hatalmas szobrok, Labirintusok. Mindenhol halk klasszikus zene szól. Ez valóban időutazás a francia királyság fénykorába.

MÉG EGY KIS PÁRIZS

Fáradtan értünk vissza a városba. 8 körül még értelmét láttuk, hogy felmenjünk az Eiffel torony tetejére. Újra sor, tülekedés. Viszont a festői kilátás mindenért kárpótolt. A legfelső szinten viszont nem láttunk több érdekes dolgot, mint a második szinten. Sajnos a toronynézegetősdi eléggé elhúzódott, 11 körül értünk csak le. Vendéglátónk megkért, hogy éjfél körülre menjünk haza. Aggódtam, mert tudtam, éppen hogy elcsípjük az utolsó hévet Nanterre-be (ha egyáltalán elcsípjük, jajj....). Végül elcsíptük. Fél egyre értünk haza. Ez volt az utolsó éjszakánk Michaelnél, és egyáltalán nem beszélgettünk....Ezt nagyon-nagyon sajnáltam. A sráccal ugyanis teljesen egyezett a zenei ízlésünk, hogy a filmekről, könyvekről ne is beszéljek. Azt gondoltam, rengeteg közös témánk lesz. De ehhez képest alig volt alkalmunk beszélni. Talán olyannyira hasonlóak vagyunk, hogy nincs mit tanulnunk egymástól. Csak néhány megálló erejéig utaztunk együtt életünk helyi érdekű vasútján. Aztán mindketten átszállunk egy másik szerelvényre, amely teljesen más irányba tart.

Másnap reggel, csomagokkal felszerelve búcsúztunk el Michaeltől. Utolsó párizsi napunk következett. Kettőkor indult a vonatunk Castres-be, ezért még beiktattuk a Musée d'Orsay megnézését. Az impresszionisták festményei helyett viszont egy másik impresszióval szembesültünk a bejáratnál: A múzeum sztrájk miatt zárva. Hát igen. Ez itt valóban a szabadság, egyenlőség és testvériség országa. A liberté, égalité és fraternité jegyében a múzeumi dolgozók megtagadják tőlünk a festészethez való szabadságunkat, azt, hogy éljünk a művészethez való, istentől való elidegeníthetetlen jogunkkal. Az impresszionisták igyekeztek megragadni a pillanatot, és úgy lefesteni a tárgyat, ahogy abban a másodpercben látták. Abban az állapotában, ahogyan az a tárgy csak abban a pillanatban létezett, se előbb se később nem pont ugyanúgy létezik már. Vajon Monet le akarná festeni a sztrájkra felhívó táblát? Egy pillanatkép 2011-ből. Éljen a szabadság!

CARCASSONNE

A 6 órás vonatút előtt még volt időm venni néhány szuvenírt, ami a giccs-skálán csak 1. vagy 2. A vonatút nagyon fárasztó volt. Jobb volt éjszaka utazni. Valahogy jól esett újra lelassulni és visszatérni Castres-be. 2 napot semmittevéssel töltöttünk, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Ez után pedig Carcassone-ba vettük az irányt. Egy hatalmas középkori erőd található itt, amit elég jól helyreállítottak. Egyesek szerint túlságosan is jól, egyes bírálatok szerint túl tökéletesre sikerült, és nem igazán van rom-feelingje. Nekem nem hiányzott a rom - feeling, nagyon tetszett Carcassonne, annak ellenére is, hogy a túristaiparnak hála, elég sok az egy négyzetméterrre jutó, műanyag karddal, made-in-china  lovag-sisakkal rohangáló kisfiú. Előítéleteim rémjei rommá hullottak. Most már a társasjátékot is muszály kipróbálni.

Hazafelé Toulouse-ban át kellett szállnunk. Volt egy óránk. Julcsi mondta, sétájunk a városban, még nem látta Toulouse-t. Mondtam, hogy kevés az egy óra, és ez az utolsó busz. Áhhh, ugyan, az elég lesz, egy óra rengeteg idő. Sétálni indultunk tehát. Lekéstük az utolsó buszt. Este 11 volt. Nem akartam felhívni a mentoromat. Julcsi mondta, stoppoljunk. Hát jó. Kisétáltunk a város szélére, röpke másfél óra alatt. Sok autós megállt, de amikor kiderült, hogy vasárnap este 11 - kor a 70 km-re lévő Castre-ba akarunk eljutni, csak nevettek. Bon courage- mondták (azaz bátorság, a sok szerencsét megfelelője). Végül egy kedves srác felvett minket. Egy szomszéd faluban lakott. Mondta, hogy szerinte nem találunk ilyenkor már senkit, aki Castres-be megy, aludjunk nála. Ők ugyanis egy reggiezenekar, és 10 -en laknak egy hatalmas házban. a nappaliban elalhatunk. Így is lett. Megérkeztünk. A konyhában még két másik reggie-zenekar-tag kajált, akiknek ez volt a legtermészetesebb, hogy két vadidegen magyar csaj beesik vasárnap éjfélkor. Életemben nem láttam még ennyire koszos lakást. A nappaliban a szőnyegen sörösdobozok, csikkel teli hamutartók, dzsuva mindenhol. Hát, hiába, ez a reggie életérzés. Jót dumáltunk, aztán aludni mentünk. Egy anyacicával és kölykével egyetemben, akik szintén a nappaliban laktak. A srác másnap visszavitt minket a városba. Megígértem, hogy elmegyek a koncertjükre, megnéztem a myspace-en, egész híresek. Így volt egy egész napunk megnézni Toulouse-t. Este még elmentünk Castres-ben étterembe, aztán pedig könnyes búcsút vettem másnap reggel Julcsitól a vasútállomáson.

Kalandos volt, a stoppolásnak hála viszont megtanultam a legfontosabb francia mondatot: Bon courage! Vagyis "Bátorság!". Azt hiszem, ezzel a szókinccsel bárhol elboldogulok. Több nyelvtudásra nincs is szükségem.

Párizsba tegnap beszökött az ősz

2011 október 22. Reggel 7 óra. Párizs, Austerlitz pályaudvar.

Ébredés. Készülődés. Sötét van, és hideg. Emberek mászkálnak csomagokkal. Mindenki leszáll a vonatról. Olyan, mint a Nyugati, csak kicsit nagyobb. Nyilvános WC. Kell egy McDonalds. Kávé és WIFI. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Kijutok a pályaudvarról. Sötét van, egy rakparton vagyok. Folyó, híd, fák. A Belgrád - rakpart és az Andrássy út mixe. Jé, ez a Szajna. 5 perc séta. Megvan a meki. Sorbanállás. Megvan a kávé és a WIFI. Googlemap. Oké. Itt vagyok. Így jutok el a reptérre, ahol délben találkozom Julcsival. Így jutunk el ahhoz a sráchoz, akivel Couchsurfölünk. Infók összegyűjtve. Természetesen semmit nem néztem meg otthon előre. Mindent az utolsó pillanatban. Egy óra utazás a reptérre metró, hév (vagyis RER). Julcsi. Nevetés. Sikoltás. Ölelés. Honvágy. Megnyugvás. Hazatérés.
A poggyászokkal elbattyogunk a tisztelt címhez. Megállunk egy tök ismeretlen párizsi ház előtt. Jó környék. Belváros. Minden közel. Felhívok egy tök ismeretlen telefonszámot. Oké, gyertek csak fel. COUCHSURFING. Húúúú de fura. Beütünk egy kapukódot a tök ismeretlen ház ajtaja előtt. (A srác ezt is megadta). Beszállunk a liftbe. Kiszállunk a liftből. Kinyílik az ajtó, és ott áll Thomas, Nantes -ból. A BNP Paribas-nál dolgozik. Mi vagyunk az elsők akiket vendégül lát. Ő az első, akinél couchsurfölök. Bevezet minket. Lepakoljunk a csomagot. Jól elbeszélgetünk. Kicsit félén srác. Nagyon kedves. Tényleg nagyon rosszul beszél angolul, minden tiszteletem az övé, hogy mégis próbálkozik külföldiekkel ismerkedni. 1 óra beszélgetés után irány a Champs Élysées és az Eiffel torony. Egyik sem olyan nagy szám. Túristák és tömegnyomor. Sokkal több szemét, mint hittem. Viszont szuper, hogy Thomas velünk van. Rengeteg mesél arról, milyen az élet Párizsban, Franciaországban, mik a benyomásai a városról, miért jó és miért rossz itt élni. Ez mindenképp tetszik a Couchsurfing-ben. Hogy egy lokál arc szemén keresztül láthatod a miliőt, amibe belecsöppensz. Thomas-nak nem a Champs Elysées a kedvenc boulevard-ja. Nem is érti, miért van mindenki annyira odáig tőle. Nekem sem tetszik annyira, ugyanolyan, mint bármelyik nagy shopping street a világban. Puccos boltok, fényűző fogyasztás, külsőségek, maskarák, villogás és csillogás. Mi húzódik a máz mögött? A Louis Vuitton előtt sorban álltak az emberek. MIÉRT? Hogy elmondhassák, hogy jártak a Champs Élisées-n  a LV-ben?

A séta után hazaértünk, Thomas áthívta a barátait, Clément-t és Genevieve-et (aki kanadai, Quebec city-ből). Fondut rittyentett nekünk, sokat beszélgettünk, ittunk és nevettünk. Kiderült, hogy Quebec-ben tényleg franciául beszélnek otthon az emberek, az angolt csak a suliban tanulják, a TV-ben hallják, de nem használják a mindennapi életben. Még tartott a söröm, ezért elkövettem azt a főbenjáró gasztronómiai vétséget, hogy sört ittam a sajthoz. Viszont az ajándékba vitt tokajit rögtön felkapták, a fény felé tartották az üveget, és elkezdték kielemezni. Nem hallottak sajnos róla, viszont a franciák tényleg értenek a borhoz, az átlagemberek is sokat tudnak róla szerintem. Desszert helyett pedig tényleg gyakran esznek sajtot 3. fogásként, nem csak az étteremben. Kiderült, hogy Párizsban dolgozik mindenki, aki keresni akar, és ugyanazt nyomják, mint mi Budapesten, túlóra, unalmas feladatok, kiégettség, party-k, párkeresés. Facebook generation a la France. Megéreztem, mennyire jó, hogy Castres-ben élek, lelassult életvitelben, nyugodtan csordogál az életem. Párizsban újra éreztem azt, amiből nekem kissé elegem lett az utóbbi időben: hang-zavar, tömeg-iszony, rohanás, feszültség. Örülök, hogy nem itt élek. Hajnali egykor elindultunk sétálni a srác lakásától 10 percre található Montmartre-ra. Egy mesebeli siklóval felmentünk a Sacre Coeur-höz, és néztük a párizsi háztetőket. Mesébe illő volt, annak ellenére is, hogy a Sacre Coeur lépcsőjén összefüggő szemét-szőnyeget alkototak a részeg fiatalok által eldobált cigarettás dobozok, sörös és vodkásüvegek. Ezután lesétáltunk a Montemartre aljába, még beültünk egy sörre, miután hosszas keresgélés után találtunk egy kocsmát, ami nem zár be kettőkor. Hajnali háromra már ágyban (vagyis kanapén) voltam.

2011 október 23. Reggel 9.

Időben kellett kelnünk, mert Thomas nézni kívánta a rögbivilágbajnokság döntőjét, A TV pedig a nappaliban van, épp a couch felett. FRANCIAORSZÁG és ÚJ-ZÉLAND játszott az aranyéremért, ezért ezen a napon a franciák 99%- a TV előtt foglalt helyet. A maradék 1 % pedig a stadionban. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére idén a rögbivilágbajnokságot október 23-án rendezték meg.(Egyik legnagyobb megdöbbenésemet FR-ben a rögbi-imádat váltotta ki. Imádják, mindenki nézi, sokkal többen, mint a soccer-t. Franciaország elég jó, különösen a dél. Az én városom, Castres csapata az egyik legjobb az országban, voltam is már egy Castres-Toulouse rögbimeccsen itt a helyi stadionban. A kíváncsiság hajtott, a német csajjal voltunk. Nem értettünk a szabályokat, és nem tudtuk, melyik színű mezben játszik Castres. Meglepődtünk, hogy a stadion tele van hot dog-ozó és söröző franciákkal (nem amerikaiakkal, nem ám), valamint a pasik mellett akad elég sok magas sarkúban tipegő, slim cigit szívó csaj, akik műanyag söröskorsóval a kezükben üvöltik hogy CO, vagyis Castes Olimpique.)Zárójel bezárva. A Thomas tehát nem jött velünk várost nézni. helyette meccset nézett, mi pedig elindultunk, hogy nappal is megnézzük a Montmartre-t. A rengeteg túrista ellenére nekem nagyon tetszett. Az egész napot elnyomtuk ott, kávézgatásra, hesszelésre, is hagytunk időt. Este pedig megnéztük a Notre Dame-ot. Ez volt az egyik olyan dolog ami a legjobban tetszett. Valóban lenyűgözően gyönyörű. Főleg este, kivilágítva. Hihetetlen hogy vagy 1200valahányban az emberek ilyet tudtak építeni. Hazamentünk, gyors alvás. A hétfő és a kedd éjszakát egy másik couchszörfös srácnál töltöttük, akihez csak este vihettük a csomagunkat. Ezért a vasárnap éjszakát még Thomas-nál töltöttük.

2011. október 24. Reggel 10 óra.

Thomas 7-kor elment dolgozni, és megengedte nekünk, hogy a lakásban maradjunk úgy, hogy ő nincs ott. Nekem ez elég megdöbbentő volt, viszont kényelmes. Nyugodtan elköltöttük frissen sült bagettből, sajtvariációkból és mousse au chocolate-ból álló reggelinket, majd elindultunk, hogy bejárjuk a Pompidou központ- Louvre- Musée d'Orsay háromszöget.

A Pompidou központban egy órát sorbanálltunk, és egy órát nézelődtünk, ennyire volt idő. A Georges Pompidou által alapított múzeum falán ott díszeleg a jelmondat: A művészet nem lehet halott, mindig reflektálni kell rá, újraértelmezni, megvitatni. A központot Pompidou köztársasági elnök álmodta meg, ma ez a futurisztikus épület a kiállítások mellett a fiatal (vagy nem fiatal) művészek (vagy nem művészek) közkedvelt találkahelye is. Két érdekesebb emelet volt, az egyiken huszadik századi művészet, a másikon pedig kortárs, a szó szoros értelmében kortárs művészet foglalt helyet. Julcsival úgy egyeztünk meg, hogy mivel nem ugyanakkora a kiállítás-néző sebességünk, szétválunk, és a saját tempónkban nézzük meg. Én úgy gondoltam, kezdjük az ötödik emelettel. Természetesen egy művészt sem ismertem, hisz csak néhány éve futottak be. Nagyon érdekes és fura művészeti alkotások voltak. Nem volt kedvem audioguide-ra költeni, és azért is szeretek kortárs kiállításon lenni, mert szeretem én kitalálni, hogy mi lehet a képen. Viszont itt ez nem működött. Rengeteg művészeti alkotás, mindegyiket szerettem volna 5-10 percig nézni, de a végén már rohantam, mert tudtam, kevés lesz az egy óra. Három meghatározó benyomáson volt:

1: Nagyon vágytam rá, hogy eljussak ide. Most itt vagyok, mégsem tudom élvezni, mert kevés az idő. Nagyon sokszor vagyok úgy dolgokkal, hogy nem tudom elengedni őket, görcsösen akarom, és amikor megszereztem, akkor mégse tesz boldoggá. Viszont lemondani sem tudok róla. Minden akarok, egyszerre, és most. Nem tudok sem választani, sem elengedni, sem lemondani róla, sem várni rá.

2: Tényleg azt éreztem, hogy a világ tetején (vagy a közepén vagyok). Megéreztem, hogy akire itt Párizsban rámondják, hogy nagy művész, abból elismert művész lesz. Akire nem mondják rá, abból nem lesz nagy művész. Szóval kiből lesz nagy művész? Akire Párizsban rámondják. És miért lesz nagy művész? Mert Párizsban rámondják. És nem biztos, hogy azért, mert valóban nagy művész. És nem biztos, hogy ez jó dolog. És éssel nem kezdünk mondatot.

3: Tele volt a múzeum alibi-entellektüelekkel. Unják. Elrohannak a képek mellett. Nem nézik meg őket. Nem varázsolja el őket. Nem merülnek el benne. Ki akarnak jutni innen. Mint egy labirintusból. A társadalmi elvárások útvesztőjéből. Csak azért vannak itt, mert ez a program entellektüeleknek kötelező. Ki kell pipálni a látnivaló-listán. Pedig számukra nincs itt semmi látnivaló.

4: Ja, bocs, négy benyomásom volt, nem három. A fél 5. szintet egy Martin Székely nevezetű designer anyaga foglalta el. Gondolom magyar származású. Ti hallottatok már róla? Én még nem. Genevieve azt is mondta, hogy most volt Párizsban André Kertész kiállítása, ami nagyon nagy visszhangot váltott ki, és ha jól tudja, akkor ő is magyar, nem? Háááát.....André Kertész, hmmmm....igen-igen....Ő is magyar származású. Kérhetek még egy kis bort?

Senki sem próféta a maga hazájában.

Az utolsó program a Louvre volt. Szintén két óránk volt rá, egy óra sorbanállás, egy óra nézelődés. A Mona Lisa belefért, a milói Vénusz már nem, mert zárt a múzeum. Ismét csak az előbb említett "sokat akar a szarka de nem bírja a farka" érzésem volt. Lehet, hogy vissza kell még jönnöm Párizsba, ezért nem tudtam mindent megnézni. A Louvre épülete viszont sokkal gyönyörűbb, mint hittem. Innen még elsétáltunk a Place de la Concorde-ra. Ez a legszebb tér, amit valaha láttam. Látszik a Louvre, a Tüilériák kertje, a Pantehon, valamint innen látható az a tipikus kép a Champs Élysées ről, amit én mindig csak képeslapokról láttam: A boulevard-on száguldó autók lámpái összefüggő fényárt alkotnak, amely a kivilágított Diadalívbe torkollik.

Hullafáradtan estünk be Thomas-hoz a csomagunkért 9 körül. Kiderült, hogy második vendéglátónkkal csak este 11kor tudunk találkozni, ezért elmentünk vacsizni. A srác, Michael nagyon kedves. Thomas ellentéte. 4 éve Couchszörföl, és kicsit addict. 200 emberrel találkozott már a CS-nek köszönhetően. Viszont kiderült, hogy nem üres a vendégszoba, ahol aludtunk volna, mert az egyik lakótársának a szülei látogatóba jöttek a hét végére, és úgy volt hogy hétfőn elhúznak, de nem. Ezért Michael felajánlotta nekünk a szobáját, ő pedig a lakótársa szobájában aludt két napon keresztül, a földön. Ezt kissé mártírkodásnak éreztem. Mondtam, hogy nyugodtan lemondhatta volna. Szerintem nem akart elégtelent kapni Couchsurfing tantárgyból. Kicsit azt éreztem rajta, hogy nem olyan nagy élmény neki, hogy ott vagyunk, többször járt Magyarországon, főleg a Szigeten, és várost nézni is, van egy tök jó magyar barátja is, szintén a CS-ről. Nanterre ville-ben lakik, egy kertvárosban, 1 óra RER-rel a központtól. Így kb. fél 1-kor kerültünk ágyba. Egy kertes házat bérelnek kb. 6-an, fiatalok. Fiúk, lányok, egy pár is van, kisbabával. Nagy kert, barbecue-zó rész, garázs cica. Ez a "collocation", Franciaországban gyakori, 4-6-8-10 fiatal bérel egy házat, olcsó szállás, zöldövezet, sok fiatal, Párizs, zsötem.

Folyt. köv.

Paris, je t'aime

Október 22-től november 3-ig iskolai szünet volt, és Julcsi barátnőm elhatározta, hogy meglátogat engem. A terv az volt, hogy ő Párizsba érkezik, ahol couchsurfölünk 5 napig, aztán pedig lejövünk Castres-be hogy egy kicsit a környéket is bejárjuk.

Az ő repülőgépe délben szállt le Párizsban szombaton, ezért én péntek este 11-kor vonatra pattantam, hogy reggel hétre meg is érkezzem a fény városába. Itt Franciaországban sokan utaznak éjszaka, mert lehet a vonaton aludni és így spórolni az idővel, ráadásul ez olcsó is. Kicsit aggódtam, hogy nem-e veszélyes, de mint kiderült, ez nem olyan mint Magyarországon éjszakai vonatozni. Toulouse-ban a pályaudvar tele volt emberrel, és a vonat is.

SZEMELVÉNYEK A TITKOS NAPLÓMBÓL:

Itt ülök Toulouse-ban, egy zsúfolt pályaudvaron, nagyon messze a kis hazámtól. Főleg a Nyírmada, Honvéd út 65 tűnik most nagyon távolinak innen. A Párizsba tartó vonatra várok. Épp most írták ki, hogy hanyadik vágányról indul. Ez azt jelenti, hogy 7 óra múlva megvalósul az, amiről kislánykorom óta álmodom: elmehetek P Á R I Z S ba. Nagyon boldog vagyok, hogy ez tényleg velem történik. Ráadásul a az egyik legjobb barátnőmmel megyek oda! Köszönöm, Istenem!
...

Hát elindultunk. A TGV rettentő kényelmes. Olvasnom kellene, vagy zenét hallgatnom, de sajnos nem megy. Túlságosan izgatott vagyok. A fülke zsúfolásig tele van igazi franciákkal. Annyi a bevándorló ebben az országban, és állítom, hogy rengeteg ember szeretett volna ebbe az országba születni, csak nem így alakult. Valószínűleg sokan, afrikai menekülttáborokban, rio de janeiro-i nyomornegyedekben, izraeli katonai támaszpontokon vagy kínai rizsföldeken titokban arról álmodnak, de jó lett volna annyira szerencsésnek lenni, hogy egy gazdag nyugati ország állampolgárának szülessenek, ahol nincs háború, mindenkinek van mit ennie, van mit dolgoznia. Az igazi franciák, akik megosztják velem a fülkéjüket, és egy évre az országukat, nem is sejtik, hogy talán több millió ember is van a földön, aki irigyli őket.

Az igazi franciákat velem ellentétben nem kavarja fel az éjszakai utazás. Unottan bezárják magukat fényes, és hideg laptop-headset-iphone páncéljukba, mert zavarba ejti őket a tőlük 10 centiméterre ülő másik élő, érző emberi lény fizikai közelsége. Nem kell aggódni. A digitális technológia vívmányai ezúttal is megvédik őket attól, hogy más emberi lényekkel kelljen megismerkedniük, netán kitárni nekik a szívüket. Dobhártyájukat beburkolja a digitalizált zenei élvezet, dübörgő basszusokkal nyomják el a szívük dobbanását. Az empáhármak elég hangosak ahhoz, hogy ne hallják a tudatuk zárt ajtaján dörömbölő igazi önmagukat, ne hallják a szeretettől kiéhezett, érintéstől megfosztott magányos szívük igaz sikoltását. Szemük előtt fényes képernyő, a karakter-fáktól nem látják az erdőt. Tenyerük klaviatúrán pihen egy símogató kéz helyett. Képernyő, headset, mikrofon. Nem lát, nem hall, nem beszél. Az öt érzék közül csak az orr és a nyelv nincs eltömítve nullákkal és egyesekkel. A szagok és az ízek helyettesítésére még nincsenek elektronikus eszközök. Vajon ránk köszönt-e egyszer a digitális illatok és ízek kora? Lehetséges, hogy az anyák-napi orgona illatát, a frissen sült sütemény illatát, a pottyantós budi szagát, a frissen trágyázott édes anyaföld szagát, szeretkezés szülte emberi verejték illatát is átírják egyszer nullákká és egyesekké, hogy az így kapott szag-fájlokat bármelyik számítógépen le lehessen játszani, természetesen csak miután letöltöttük és telepítettük a kompatibilis szaglejátszó programot a hozzá tartozó frissítésekkel és kiegészítő alkalmazásokkal egyetemben?

Egy helyes és nagyon szőke srác ül velem szemben rézsútosan. Inspirálóan hát rám a jelenléte, a fejemben, a soha meg nem történő történetekkel teli fejemben már pörög is egy képzeletbeli filmvetítőgép, amely szépséges szerelmes filmet vetít le-lecsukódó szemhéjam mozivásznára. Egy szerelmes filmet, aminek én vagyok a főszereplője. Én, és a nagyon szőke, igazi francia srác, aki rézsútosan ül velem szemben a Párizsba száguldó éjszakai vonaton. A gyerekek ma az iskolában egy "oh champs élysées" című dalt énekeltek nekem. Igen. Nemsokára láthatom. A reggel már a fény városában ér. 
....
Hajnali négy óra. Mostanáig aludtam. Sötét van. Mindenki alszik a 40 fős vagonban, csak én vagyok ébren. Szeretnék kinézni az ablakon, de teljes a sötétség odakint. A vonat alattunk 300 km/h-t meghaladó sebességgel fúr alagutat a sötét éjszakába. Alattunk a vén Európa csendben tűri, hogy a TGV-k, mint megannyi hangyák futkározzanak a hátán. Annyira furcsa érzés itt ülni, 40 ismeretlen alvó emberrel egy légtérben. Szuszognak, egyenletesen lélegzenek. Vajon miről álmodhatnak? Vajon boldogok most, álmukban? Vagy boldogabbak ébren? Jó kis magyar zenét hallgatok a lejátszómon, altatódalt, hátha elringat. Képzeletben betelefonálok egy nem létező rádióállomás kívánságműsorába, és azt mondom: Jó estét, Dorka Anett vagyok, és jó kis magyar zenét szeretnék küldeni a vonaton alvó franciáknak. Mindenkinek, aki szereti. Küldök nekik az álmukba tulipános ládát, tiszta szobát, foszlós kalácsot, szilvás buktát, mert azt szeretem. Szeretem, szeretem. Szerelem, szerelem. Átkozott gyötrelem. Kiskece lányom, aki fehérbe vagyon. Csillagok, csillagok. Szépen ragyogjatok. A szegénylegénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegénylegénynek. Nem találja házát a szeretőjének. Szilánkos mennyország. Folyékony torztükör. Az isten kertjében. Almabort inhalál.

...

Ismét ébredés. Még mindig éjszaka. Még mindig mindenki alszik. A mellettem lévő ülés üres. A korábban ott alvó srác eltűnt. Nincs a helyén. Olyan ez, mint felriadni, és észrevenni, hogy kedvesünk helye üres mellettünk az ágyban. A félálom butító ködében hirtelen nem tudjuk, mi történt. Csak vécére ment? Vagy elhagyott bennünket? Vagy még nem érkezett haza? Vagy soha nem is volt mellettünk? Igen, a mellettem lévő srác talán soha nem is létezett. Talán csak én álmodtam magamnak. Talán az útitársaimat is én álmodom, a vonatot is, Párizst is, az útitársaim álmát is én álmodom. Talán magamat is én álmodom. Az életemet, és a halálomat is. Én. Vagy valaki más álmodik engem. Talán éppen Párizsban, egy lakásban valaki alszik és azt álmodja, hogy van egy magyar önkéntes lány, aki épp jó kis magyar zenét hallgat és Párizsba utazik, hogy a barátnőjével találkozzon. Talán csak addig létezem, amíg ez az illető álmodik. Amíg az ő álma tart. Ha felébred, én megszűnök létezni. Egyszerűen szertefoszlok, mint egy álom. Csak reménykedhetek, hogy a párizsi aludjon vissza még egy kicsit, hogy folytatódhasson az életem. 

Nem, a srác nagyon is létezik. Nem tűnt el, csak kiment a peronra, a mosdó előtti részbe. Nem tud aludni, a földön ül, és a laptopját bámulja. Ideges és fél. Képzeletben lekuporodok mellé, és átölelem, hogy ne féljen annyira.