Savoir vivre lyon-i módra

Savoir vivre - Ez a dolce vita francia megfelelője. Annak a képessége, hogy márpedig mi tudunk élni, kéremszépen, szerintük erre semmilyen más nép nem képes, csak ők.

December 8-10-ig minden évben megrendezik a Fények ünnepe (Fete des Lumieres) nevű rendezvényt. Ennek keretében Lyon leghíresebb épületeit kivilágítják, és színes fényekből álló, háromdimenziós effektekkel tarkított, zenével kísért "show"-t lehet megtekinteni a városban rengeteg helyszínen. Még nem voltam Lyon-ban, és szerettem volna elmenni, ezért azt gondoltam, ez az ünnep pont megfelelő lesz.

Megint a már jól bevált covoiturerage, vagyis csoportos autózás mellett döntöttem oda és vissza is. 6 órás autóút volt, újra ledöbbentem, hogy Franciaország mennyire hatalmas. Az autóban remekül elbeszélgettem a többi utassal, szerencsére csak négyen voltunk, nem öten:) A vezető srác geológus, és a Phd-jét csinálja, aztán pedig kutatással szeretne foglalkozni. Lyon a Rhone-Alpes-Cote d'Azur nevű régió fővárosa. Amikor elhagytunk a Bienvenue a Rhone-Alpes táblát, logikusnak tartottam feltenni a kérdést, hogy a hegység, amelyen éppen keresztülmegyünk, már az Alpok-e. Erre hatalmas geológusi szellemi fölénnyel közölte, hogy nem, ez csak a Massif Central. Elképesztően jó volt végtelen hosszúságú autópályán át siklani, hegyeket, völgyeket, ismeretlen városokat látni. Közben mindenki elmesélte az autóban az élete történetét. Érdeklődőek voltak, kérdezgettek Magyarországról, és a véleményről Franciaországot illetően, a munkámról, politikáról, ételekről, szórakozásról, mindenről. Megerősítettek, hogy egész jól beszélek franciául. Ennek örültem:) Mellettem a hátsó ülésen egy ázsiai csaj ült. Megkérdezte, mióta vagyok Franciaországban, honnan jöttem, stb....Én is megkérdeztem, hogy ő mióta él itt. "Én mindig itt éltem...Je suis Francaise..." Na puff neki. Jól beletrafáltam, csak a származása ázsiai, ő franciának vallja magát.

Couchsurfingeltem ismét. Egy nagyon kedves párt találtam az oldalon, akikről nagyon jó referenciák voltak az oldalon. Annak ellenére elfogadták a request-emet, hogy szóltak, már lesz náluk egy amerikai srác, és hogy tudtam, a Lyon-iak ezernyi request-et kapnak a Fete des Lumieres idejére. Leszálltam a metróról. A Vieux Lyon nevű metrómegállótól két percre laktak, igen, ez valóban azt jelentette, hogy a város kellős közepén, az óváros legszebben részén van a lakásuk. Hatalmas tömeg volt a városban. Egyszer csak egy zöld, piros és kék színben pompázó katedrális előtt találtam magamat, amely gregorián zene "hatására" változtatta a színét. Próbáltam átszelni a teret, de akkora volt a tömeg, hogy egy pillanatra "beragadtam". Minden oldalról emberek préselődtek oda hozzám, és meg sem tudtam mozdulni. Így álltunk 15 percig. Próbáltam mélyeket lélegezni, és nyugtatni magamat, de elég ilyesztő volt a helyzet, valahol kezdtem megérteni a tavalyi westbalkános tragédiai szemtanúit. Tényleg nagyon félelmetes egy hatalmas, végeláthatatlan tömegben összepréselődve állni. Végre megindultunk, és szépen meg is találtam a lakást, neonzölddel, hupikékkel és lilálval kivilágított fák alatt, egy macskaköves, nagyon hangulatos óvárosi utcában. A lépcsőház az egyik legrégebbi volt, amit valaha láttam, csigalépcső végig, és nagyon régi, kicsit "kísértetkastélyos" érzésem támadt.

Egy nagyon kedves, félig kínai, de magát szintén franciának valló lány nyitott ajtót, Thuy Linh. A párja, Justin még nem volt odahaza. Körbevezetett a lakásban. Hamar rájöttem, hogy ők aztán tipikus bohémek:) Iszonyú nagy rendetlenség, egymás hegyén-hátán heverő könyvek, szétdobált ruhák, elmosatlan tányérok, ínyenc fűszerek, sajtok, lekvárok és fűszerolajok, 40-es, 50-es évekbeli "retró" plakátok, borosüvegek és hamutartók rendezetlen összevisszasága fogadott. Ők aztán nem rittyentik ki a lakást csak azért, mert "vendég jön". De ez most valahogyan inkább tetszett nekem, mint zavart. Jó volt látni, hogy így is hozzá lehet állni az élethez.....Csak nyugi....Majd minden el lesz intézve....A vendéglátó srác például az érkezése után nem sokkal lazán feltette a lyukas zoknis lábát a térdére beszélgetés közben.

A lány mesélte, hogy a városban sok a nacionalista és fasiszta szervezet, mert a II. világháború után sok szélsőjobboldali ide menekült Párizsból. A nacionalista fiatalokat tömörítő szervezetek gyakran kávézók, boltok, muszlim hentesek üvegablakait is betörik. Viszont Lyon-ban sok az alternatív koncert, kávézó, múzeum, artisztikus program. Justin, aki egy múzeumban dolgozik, épp egy divatbemutatón segített, ahol a modellek csak csokoládéból készült ruhában pompáztak, a Fények Ünnepe tiszteletére. No comment... Na, és állítólag itt könnyebb barátkozni az emberekkel, mint Párizsban, ahol állítólag mindenki nagyon rideg. Már hozzászoktam, hogy Párizst és a párizsiakat mindenki lefikázza Franciaországban. Szerintem nem lehet annyira rossz. Kicsit olyan ez, mint a "szemét Pestiek" effektus a vidéki Magyarországon.

Thuy Linh és Justin az angoljukat akarták fejleszteni, ezért kezdtek el Couchsurfing vendégeket fogadni. Sokat beszélgettünk arról, milyen itt élni, nacionalizmusról, rasszizmusról, koncertekről, szórakozásról, egyetemi életről, politikáról. Aztán megérkezett a Justin, a párja, az amerikai couch-szörfössel, Donalddal együtt. Később még jött 4 barátjuk.Az amerikai couchsurfös srác nyelvi asszisztensként dolgozik egy iskolában, a Franciaországban elég jól ismert síparadicsomként működő kisvárosban, Clermont Ferrand-ban. Az országban ugyanis elég rossz a nyelvoktatás színvonala, kevesen beszélnek jól angolul, és ez főleg a mai fiatalokat meglehetősen zavarja. Ezért a sulik mindig fogadnak az angolszász országokból diákokat, vagy fiatalokat, hogy azok besegítsenek az angolórákon. Donald is ezt csinálja. Az amerikaiakkal kapcsolatos minden előítéletem (beképzeltek, nem érdekli őket semmilyen más ország csak Amerika, nem intelligensek, stb.) egy az egyben leomlott. Donald egy nagyon egyszerű srác, kedves, nagyon érdeklődő, sokat kérdezgetett tőlem is Magyarországról, megvitattuk benyomásainkat a francia kultúráról.

Vendégfogadóim szuper vacsorát hoztak össze. Tipikus francia vacsi...Hát igen, bohéméknél az élet élvezetéből az evés szeretete sem maradhat ki. Rengeteget főznek. Először pici tálkákban (Petit pot au potiron) forró sütőtök-mártogatóst ettünk (sáfrány, szezámmag, gyömbér, hmm....) ezután jött csak az előétel: frissen sült póréhagymás lepény (quiche aux poireaux), házi majonézzel készült tonhalsaláta (volt alkalmam betekintést nyerni a házi majonézkészítés titokzatos alkímiájába), finom sajtok, saláta és fois gras du canard vagyis házi kacsamájpástétom. Ez utóbbi méregdrága, és a franciák nagyon nagy különleges ínyencségnek tartják. Szerintem nem annyira menő az íze, mint az ára (kb 20 euró 100 gramm), illetve engem csak egy sima májkrémre emlékeztet. Talán azért is tartják a fraciák különlegességnek, mert sok országban nem eszik meg a májat, meg az egyéb belsőségeket az emberek, undorodnak tőle. A franciák a fois gras-t is ugyanolyan "bizarr" különlegességnek tartják, mint a békacombot meg a csigát, és meg vannak győződve arról, hogy más nem eszik ilyet a világon, csak ők. Viszont én, aki magyar falusi leányként zúzapörköltön, libamájon (és resztelt májon), disznóvágáskor szokásos hagymás sült véren és kakasherepaprikáson nevelkedtem, a kacsamájpástétomot nem tartom annyira furcsának.

Egy órát sétáltunk az ünnepen, megnéztünk néhány színesen kivilágított épületet, az egyik helyen három dimenziós "fénylabdák" hullottak mindenhol (amelyek persze valójában nincsenek is ott:)) egy másik helyen egy épületen olyan hatást értek el, mintha összedőlne a ház...vicces volt, de a nagy tömeg okozta nyomorgást nem mindig kompenzálta a látvány. A fete annyira nem tetszett, Lyon viszont egy varázslatos hangulattal megáldott város, és az emberek, akikkel voltam, szintén nagyon érdekesek voltak. Inkább emiatt a két dolog miatt sikerült remekül ez a hétvége.

Vasárnap még volt időnk sétálni egy kicsit a városban. Thuy Linh és Justin nagyon jól ismerik a város történetét, és egyébként is imádják a történelmet. Rengeteg elrejtett zegzugot, turisták által kevéssé ismert, reneszánszkori lépcsőházat, múzeum tetején megbúvó varázslatos kertecskét megmutattak nekem. A városban az 1400-as 1500-as évekből származó házak is vannak. A város a középkorban a selyemgyártó manufaktúrákról volt nevezetes. Sok gazdag itáliai kereskedő vándorolt a városba a reneszánsz idején, és még most is sok reneszánsz épület látható itt. Tényleg, olyan hangulata volt ennek a városnak, mint egy mesében. A két szépséges folyó, ami kettészeli, a Rhone és a Szajna. itt is látható egy miniatűr Eiffel-torony, a Fouvriere kilátó. A lány mutatott nekem néhány traboule-t, Ezek a középkorban fedett átjáróutcák voltak, amelyeken keresztül a selyemgyári munkások a piacra szállították a portékájukat. Állítólag a traboule-okban Lyon-t elfoglaló német katonák is rejtőzködtek....Thuy Linh megmutatta nekem azokat, amelyeket kevésbé árasztanak el a túristák.

Ez után nem volt más dolgom, mint hogy hazaautózzak Castres-be röpke hat óra alatt. A második (visszafelé menő) covoiturage is nagyon jó volt, csupa fiatal, jót beszélgettünk. Szóval rengeteg kedves emberrel megismerkedtem, láttam egy rettentő szép várost, és végig csak franciául beszéltem. Ez a hétvége mérlege. Szerintem nem rossz. A következő hétvégét pedig már Magyarországon töltöm, és vissza sem jövök, egészen január 3-ig.

Egy dologra viszont rájöttem Lyonban: Sosem tudtam megmondani, miért épp Franciaországot választottam, miért épp ez a kultúra tetszett nekem mindig. Hát, talán ezért: mert úgy tudnak enni, inni, cigizni, flörtölni, szerelmeskedni, művészkedni, hogy közben nem éreznek bűntudatot azért, hogy élvezik az életet. Ez az ami nekem nem megy. Az élet apró, világias örömeinek élvezete, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ez az a terület, ahol még van hová fejlődnöm.

Baszkföld(avagy a remény hal meg utoljára)

De azért meghal. Akkor is, ha utoljára.

November 11-e, péntek munkaszüneti nap Sajtországban. Ezen a napon azt ünneplik, hogy négy év után véget ért az első világháború  vagyis nem csak Hemingway vett búcsút a fegyverektől, hanem egész Európa. Azt, hogy mit ünneplünk november 11-én, Franciaország lakosságának legalább 0,5% -a tudja is. A suliban megkérdezték tőlem, hogy "ugye ez Magyarországon is ünnepnap?".
-Nem, nem ünnep, mivel mi veletek ellentétben elvesztettük az első világháborút, területünk és népességünk 2/3-ával egyetemben, részben az egyik honfitársatoknak, Georges Clemanceau miniszterelnöknek köszönhetően. - válaszoltam mosolyogva. -A Trianon szóról ugyanis nekünk, magyaroknak nem kedvenc királyotok, XIV. Lajosnak az egyik minipalotája ugrik be.

Na jó, nem ezt mondtam. Csak annyit, hogy mi elvesztettük az első világháborút, és nem láttuk indokoltnak, hogy november 11-én bármit is megünnepeljünk, még akkor se, ha sírva vigad a magyar.

A franciák viszont ünnepelnek. Ezért nem volt tanítás, és egy gyönyörű, három napos 7vége elé néztünk, amit én arra használtam, hogy elmenjek Biarritz-ba, az Atlanti - óceán partjára, és felfedezzem a mindig is rejtélyesnek tartott baszk kultúrát.

A baszk kultúrában az tetszett, hogy egyrészt az ő nyelvük se hasonlít semmilyen másik nyelvre Európában, egyik ismerősömtől azt hallottam, a baszkok rendkívül kedves emberek, és isteni juhsajtot (fromage de brebis) és saját tintájában főtt tintahalat (chipirons) esznek. A juhsajtot már megkóstoltam, jujdefinom, akárcsak a juh-joghurt, ami szintén Pays basque terméke. Couch - szörfdeszkára pattantam hát, hogy minél mélyebbre ássam magamat a lokálok életébe. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem egy igazi baszk volt az, aki elfogadta a request-emet, hanem egy nyamvadt tősgyökeres Parisien, aki megcsömörlött a fény városának romlott, élvhajhász bohémkodásaitól, és az Atlanti - óceán partján, a festői Biarritz-ban keresett menedéket, ahol nem érhetik őt utól a bujaság, mértéktelenség, hiúság démonjai.

Az út oda vonattal 4 óra és 40 euró, ezért elhatároztam, hogy kipróbálom az FR-ben oly jól működő "Covoiturage" intézményét. Van egy weboldal, ahová az emberek felteszik, hogy ki mikor hová megy kocsival, és lehet jelentkezni arra, hogy elvigyenek téged oda magukkal, a vonatjegy töredékéért. Magyarországon is működik valami hasonló, csak nagyon kezdetleges formában. Itt ez elég bevált gyakorlat, az emberek rengeteget használják. Így is lett. Találtam egy ajánlatot 15 euróért. Bevonatoztam Toulouse-ba, ahol találkoztam a sofőrékkel, és másik három emberrel egyetemben bezsúfolódtam az autóba. Egész sokat megértettem a franciául zajló társalgásból, és életemben először megpillanthattam az autópálya mellett a Pireneusok festői, hófödte csúcsait. Délután kettő körül érkeztünk Biarritz-ba. Kiderült, hogy a város egy apró túristaközpont, ahol a tengerparton kívül semmi érdekes dolog nincs, tekintve, hogy nem érdeklődöm sokcsillagos hotelek, puccos éttermek és unatkozó, tengerparton márkás cuccban futó 50 éves milliomosok iránt.


Szóval a tengerparton kívül nincs semmi érdekes. AZ viszont valóban nagyon érdekes. Most láttam először életemben olyan tengerpartot, ahol nagy sziklák vannak, barlangok, és hatalmas, kiálló sziklapárkányon állva nézünk a mélybe, alattunk pedig a hullámok tajtékzó habokká hullanak szét, ahogy elemi erővel nekicsapódnak a köveknek. Nagyon meggyőző tenger. Meg lehet érezni a természet hatalmas, pusztító erejét. Ez az Atlanti - óceán egészen más, mint az a nyugodt óceán, amelyet Belgiumban láttam. Ott ugyanis az óceán komótos hullámokkal, kényelmesen nyaldossa  az apró szemű homokkal, nyugágyakkal és napernyőkkel borított tengerpartot. Pont olyan nyugodt, mint a flamand életstílus. Itt, Biarritz-ban az Atlanti óceán vad, mint a baszk forradalom.


Szombaton megnéztük a vendéglátómmal Bayonne-t, ami Pays Basque fővárosa. Ez már egy jóval nagyobb város, lehet, hogy vagy 50 000 lakosa is van. Itt elmentünk igazi baszk vendéglőbe. Az entrée a már jól bevált fromage de brebis volt, azzal a nyers füstölt sonkával, (jambon), ami a spanyol serranoi sonka dél-francia változata, természetesen az előételes tányérról nem hiányozhatott a jó kis házi húspástétom, a paté sem. Sajnos nem volt saját tintájában főtt tintahal az étteremben, efelett érzett bánatomat egy jó kis báránysültbe (agneau croustillant) fojtottam, és utána küldtem még némi bordóit is:)

A vendéglőn kívül még megnéztünk egy katedrálist és a folyópartot, viszont ami különösen tetszett nekem Bayonne-ban, az az volt, hogy valóban tele vannak az utcák baszk szeparatista plakátokkal, forradalmi falfirkákkal. Bár állítólag a franciaországi baszkok nem olyan fanatikusok, mint a spanyolok (Baszkföld területének 10%-a található Franciaországban), mégis sok helyen pici baszk zászlók függenek a sikátorokban, két házfal közé kifüggesztve, vagy fehér falra fekete festékszóróval felfestett, baszk forradalmárok arcképei néznek le ránk, fényképezőgépet kattogtató túristákra. Baszk vonások: szögletes arcok, nagy, lapos orrok, elszánt, apró, szúrós szemek szeparatista szikrákat szórnak. A graffiti - festmények szereplői, a baszk forradalmár ikonok csak a Nikon-ok csövével néznek farkasszemet, csőre töltött gépfegyverek helyett. Az arcképek alatt évszámok. Ekkor születtek. Ekkor tűntek el. Azt ugyanis, hogy mikor haltak meg, nem lehet tudni. Életek, amelyeknek nyomtalanul nyoma veszett a spanyol és a francia rendőrség szorgalmának köszönhetően.

Szóval így néz ki közelről egy szeparatista mozgalom. Homlokon csókol a huszadik század. A történelem szele befúj a kabátom alá. Kissé borzongató érzés.

Még egy fontos benyomás ért itt. Vendéglátómat, a tősgyökeres párizsit megismerve átértékeltem a francia kultúráról alkotott véleményemet. A tősgyökeres párizsiakat itt "Parisien(ne) - nek hívják, és utálják. Legalábbis ha nem Párizsban vagyunk. Mindenki utálja Párizst, és a párizsiakat, a párizsiakat kivéve. A srác a nagypapájától örökölt annyi pénzt, hogy egész életében már soha többé nem kell dolgoznia. Eddig azt hittem, ilyen emberek csak az amerikai filmekben léteznek, a valóságban nem. De ezek szerint mégis vannak. Unalomból elvégzett egy fotóssulit, de nem dolgozik a szakmájában. Mivel nem kell dolgoznia, ezért unatkozik, és utazgat. Már kb. minden országban volt. Viszont nagyon frusztrált, mert nincs életcélja. De mivel nincs szüksége pénzre, ezért semmi nem ösztönzi, hogy kezdjen magával valami hasznosat. A fiatalságát Párizsban töltötte, alkoholmámor, duhaj tivornyák közepette, üres pásztoróráiban pedig azon merengett, hogy valami hiányzik az életéből. De mi? Hát az öröm és a  bódottá. Meg a szeretet is.

A pénz nemhogy nem boldogít. Egyenesen boldogtalanná tesz. Öl, butít, és érzelmi nyomorba dönt.

Korábban lenyűgözött a francia kultúra. A művészetek. A divat. A gasztronómia. A bohém kultúra.Az, hogy "tudnak élni."

Még mindig nagyra értékelem. De most már látom azt is, hogy a divatban ott van a külsőségek, a maszkok szeretete. A bohémság - érme másik oldala a "lusták vagyunk dolgozni ezért inkább alkoholista, szomorú, meg nem értett művészek leszünk, akik füstös lokálokban isszák halálra magukat, és felettébb sajnálják magukat ezért". A gasztronómia, az ételek a borok, az élet élvezete.  Mindez azért alakult ki éppen itt, mert a franciák "tudnak élni". Ez igaz. Tudnak élni. De tudnak még mást is ezen kívül?

"Élvezzük az életet, mert hamar elszalad"- mondják a Facebook Generation "Y" tagjai, a mai fiatalok. Valóban csak ennyiről szólna az élet? Hamar véget ér, akkor legalább élvezzük, szex, drogok és rock&roll. A tény, hogy úgyis meghalunk, feljogosít minket arra, hogy ne csináljunk semmi hasznosat? Ha meghalunk, akkor úgyis minden mindegy? Nem érdemes törni magunkat?

Szerintem ez nem így van. Szerintem ez csak egy kifogás arra, hogy miért nem harcolunk igazi célokért. Enni, inni, kalandokat hajszolni ugyanis lényegesen könnyebb. mint célokért harcolni.

Az életet élvezni kell, ez igaz. De a jó célok követése nagyobb és tartósabb élvezetet biztosít szerintem, mint a szex, drogok meg a rock & roll.

Persze a jó célok követése nem azt jelenti, hogy meg kell váltani a világot. Nem. A világot valószínűleg nem én fogom megváltani, ahogy egyetemistaként hittem, hanem valaki más. De a saját lelkemet még megválthatom, ha a világot nem is.Az is éppen elég.

Egy idézet jut eszembe Leonardo da Vinci-től:
"Egész életemben azt hittem, azért vagyok a világon, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen élni, hogy jó életem legyen. Később rájöttem, minden azért történik velem, hogy megtanuljam, hogyan kell helyesen meghalni, hogy jó halálom legyen."