A neten találtam egy blogot, amelyet egy Németországban önkénteskedő csaj készített, sok, gyerekeknek szóló magyar anyagot rakott fel. Ott leltem rá a csodaszarvas - történetre, kb. el is felejtettem már, hogy is volt ez az egész Hunorral és Magyarral. Az a jó az egészben, hogy a tanároknak mindegy, hogy mit adok elő, és hogyan, csak töltsem ki az egy órát és a gyerekek élvezzék. Viszont azért a csodaszarvas-történet elég erőszakos is tud lenni (mégis csak vadászokról van szó, akik nyíllal állatokra lőnek, meg persze embörre is), és
Az a rész is elég ellentmondásos, amikor a két ifjú és 100 kísérője megtalálják az erdőben a hercegnőket, 100 lánypajtásukkal együtt. Ebben van erőszak és szexualitás is, egyik se való négyéveseknek szerintem. Az eredeti szövegben ilyesmi volt: "Amikor meglátták a leányokat, a legények közibük vágtattak, nyergükbe kapták a leányokat, és izibe feleségül vették őket. Hunornak és Magyarnak a két hercegnő jutott, a vitézek meg megosztoztak a maradék 100 leányon" háááááttt .... szerintem ez nem pont így vót. Az osztozkodást és a "feleségül vevést" illetően ugyanis szerintem nem kérdezték meg a leányok véleményét a honfoglaló magyarok, amikor pont megtámadtak egy területet és ott nőket találtak. Azt se tartom valószínűnek, hogy amikor a honfoglaló őseink nőket raboltak, mindig pontosan kivárták a nászéjszakát az első romantikus együttlétig.
Végül úgy oldottam meg, hogy megtaláltam a monda egy gyerekeknek szóló változatát, ez nagyon naivan mesélte el a történetet. Ezt én lefordítottam franciára, nem szép és régies passé simple-ben csak sima múltidőben, és átnézettem a lakótársaimmal, ezután leírtam, és minden jelenethez rajzoltam egy képet. Amikor meséltem a mesét, mutogattam a képeket, nomád életmódban rajzoltam le a "Nimród családot", ez jó volt, mert így mesélhettem arról, hogy a honfoglaló őseink, mielőtt chevalier-k (lovagok) lettek volna, mint a franciák, előtte még nomádkodtak egy kicsit, jurtában laktak, nem chateau-ban (kastélyban), állatot tartottak, nem földet műveltek, és nyereg alatt puhított nyers húst ettek békacomb helyett:) Szóval vicces volt szembeállítani a két ország történelmi különbségeit, és a gyerkőcök értették is.
Az utolsó félórát rajzolással töltöttük. Csináltam egy hatalmas, plakátszerű papírt, amire rárajzoltam Hunort és Magyart, meg a csodaszarvast. Ezután megkértem a gyerekeket, hogy csukják be a szemüket, és képzeljenek el egy mesebeli országot. Ugyanis Hunor és Magyar, akik egy szarvast kergettek, végül egy hazát találtak. Rajzoljuk le tehát együtt ezt a szép, mesebeli országot. Így is lett. A nagy papíromra a gyerekek rajzoltak egy Meseországot, (nagyon jó volt együtt rajzolni velük egy hatalmas papírra), és a rajzunkat ezután kiragasztottuk a kantin falára.
2012. január 30., hétfő
2012. január 28., szombat
A kiskakas gyémánt félkrajcárja
Végre élesbe megy a projektem. Véget ért az iskolában a decemberi megfigyelési időszak, és azóta rendszeresen kell készülnöm valamilyen magyar kultúrát bemutató dologgal az osztályokban. Tegnap a kicsikkel a csodaszarvas történetét vettük át:) Rájöttem, ez a munka nekem is jó lesz arra, hogy újra felfedezzem a magyar kultúrában azokat a szépségeket, amelyeket eddig nem sikerült, vagy már felfedeztem csak elfelejtettem. Rájöttem ugyanis, hogy a középiskola óta egyáltalán nem foglalkoztam a magyar történelemmel, irodalommal, művészetekkel. Ez mostantól másként lesz:)
Az első alkalommal a Kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesét választottam, mert gyerekkoromban imádtam azt a mesét. Találtam szerencsére egy francia fordítást a neten, így azzal nem nekem kellett bajlódnom, sajnos nem annyira jó a franciám, hogy magamtól fordítgassak, tele lenne nyelvtani hibákkal. Ez pedig hibátlan fordítás volt, ráadásul mese-nyelven megírva. A francia mesékben mindig a "passé simple" igeidőt használják. Ezt az igeidőt beszédben egyáltalán nem használják, nagyon-nagyon régies. ezért a francia nyelvkönyveknek mindig a legvégén szerepel, és a legtöbb franciául tanuló ember sosem tanulja meg, mert elég komplikált, sok a rendhagyó ige, és tényleg csak írásban használatos, mesékben, tudományos cikkekben, stb. Ezért a legtöbb ember úgy gondolja, hogy na jól van, hagyjuk....enélkül is tudok franciául beszélni. Én sem ismerem még ezt az igeidőt, de elhatároztam, hogy ha odáig jutok, akkor megtanulom, mert nagyon szépnek találom a hangzását, és nem lehet lehetetlen megtanulni,ha a franciáknak is megy. Ráadásul amikor gyerek voltam, én is imádtam azt, hogy a mesékben többnyire más szavakat használunk, mint az élő beszédben. Ettől lesz meseszagú a mese, nem csak egy puszta szöveg. Most viszont örültem ennek a fordításnak, mert én biztos nem tudtam volna így lefordítani a mesémet.
A kiskakas gyémánt félkrajcárja-előadásomból elég sokat tanultam. Egyrészt azt, hogy valahogy prezentálnom kell a mesét, nem elég, ha csak felolvasom, mert az nem köti le eléggé a gyerekek figyelmét. Ezért zokniból varrtam egy kiskakas- bábot és egy török szultán bábot. A többi kelléket az oviscsoportban fellelhető cuccokból szedtem össze. (egy kék rongy volt a folyó, egy piros a tűz, és pont volt egy műanyag kastély kéznél a csoportban, a gyémánt félkrajcár pedig jobb híján egy eurós érme lett).
Meglepve tapasztaltam, hogy a mai gyerekek is szeretik azt, amikor a felnőttek mesét olvasnak fel nekik könyvből. Azt hittem, hogy a mai "X-box" generáció figyelmét már csak a world of warcraft és flash mcqueen köti le, nem holmi kiskakas meg török szultán. De tévedtem. Nagyon élvezték a kis előadásomat, találgatták, hogy mi lesz, nevettek a darázscsípős résznél, és lelkesen kukorékoltak a kiskakassal együtt. Aztán pedig megkértek, hogy adjam oda nekik a bábokat, és hadd játsszák el ők a mesét.
Az volt csak a gond, hogy a bábozás 15 perc alatt megvolt, és volt még 45 percem, ami alatt lövésem sem volt, hogy mit csinálhatnánk. Tehát rájöttem, hogy a történet mellé legközelebbre még sok egyéb dolgot is ki kell találni, mert tök nehéz kitölteni feladattal 45 percet. Ráadásul azt is megfigyeltem, hogy a gyerekeket kb. 15 percig érdekli egyvalami. Tehát kb. 4X15 perces cuccot kell csinálnom, hogy ne unatkozzanak. Tehát ott álltam a 45 percemmel üres kézzel, hároméves tekintetek kereszttüzében, hogy akkor most mi lesz????Nem csinálunk semmit????
Szerencsére a dajka néni (akit imádok) kihúzott a trutyiból, gyorsan bedobdta, hogy hogy tudnánk az általam hozott kakasos kifestőből bábokat fabrikálni. A gyerekek ugyanis a mese végén megkérdezék: -Anett, akkor most csinálsz nekünk is ilyen bábokat?
Erre ledöbbentem...Húúú, nekem is kb 2 órába tellett elkészíteni őket, pedig én már nagy vagyok, ti ezt nem tudjátok megcsinálni.....
Szóval végül egy kakasos kifestőből kivágtuk a kakast, és ráragasztottuk hurkapálcára és kartonpapírra, így lett báb is, meg a fél órát is kitöltöttük.
Az első alkalommal a Kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesét választottam, mert gyerekkoromban imádtam azt a mesét. Találtam szerencsére egy francia fordítást a neten, így azzal nem nekem kellett bajlódnom, sajnos nem annyira jó a franciám, hogy magamtól fordítgassak, tele lenne nyelvtani hibákkal. Ez pedig hibátlan fordítás volt, ráadásul mese-nyelven megírva. A francia mesékben mindig a "passé simple" igeidőt használják. Ezt az igeidőt beszédben egyáltalán nem használják, nagyon-nagyon régies. ezért a francia nyelvkönyveknek mindig a legvégén szerepel, és a legtöbb franciául tanuló ember sosem tanulja meg, mert elég komplikált, sok a rendhagyó ige, és tényleg csak írásban használatos, mesékben, tudományos cikkekben, stb. Ezért a legtöbb ember úgy gondolja, hogy na jól van, hagyjuk....enélkül is tudok franciául beszélni. Én sem ismerem még ezt az igeidőt, de elhatároztam, hogy ha odáig jutok, akkor megtanulom, mert nagyon szépnek találom a hangzását, és nem lehet lehetetlen megtanulni,ha a franciáknak is megy. Ráadásul amikor gyerek voltam, én is imádtam azt, hogy a mesékben többnyire más szavakat használunk, mint az élő beszédben. Ettől lesz meseszagú a mese, nem csak egy puszta szöveg. Most viszont örültem ennek a fordításnak, mert én biztos nem tudtam volna így lefordítani a mesémet.
A kiskakas gyémánt félkrajcárja-előadásomból elég sokat tanultam. Egyrészt azt, hogy valahogy prezentálnom kell a mesét, nem elég, ha csak felolvasom, mert az nem köti le eléggé a gyerekek figyelmét. Ezért zokniból varrtam egy kiskakas- bábot és egy török szultán bábot. A többi kelléket az oviscsoportban fellelhető cuccokból szedtem össze. (egy kék rongy volt a folyó, egy piros a tűz, és pont volt egy műanyag kastély kéznél a csoportban, a gyémánt félkrajcár pedig jobb híján egy eurós érme lett).
Meglepve tapasztaltam, hogy a mai gyerekek is szeretik azt, amikor a felnőttek mesét olvasnak fel nekik könyvből. Azt hittem, hogy a mai "X-box" generáció figyelmét már csak a world of warcraft és flash mcqueen köti le, nem holmi kiskakas meg török szultán. De tévedtem. Nagyon élvezték a kis előadásomat, találgatták, hogy mi lesz, nevettek a darázscsípős résznél, és lelkesen kukorékoltak a kiskakassal együtt. Aztán pedig megkértek, hogy adjam oda nekik a bábokat, és hadd játsszák el ők a mesét.
Az volt csak a gond, hogy a bábozás 15 perc alatt megvolt, és volt még 45 percem, ami alatt lövésem sem volt, hogy mit csinálhatnánk. Tehát rájöttem, hogy a történet mellé legközelebbre még sok egyéb dolgot is ki kell találni, mert tök nehéz kitölteni feladattal 45 percet. Ráadásul azt is megfigyeltem, hogy a gyerekeket kb. 15 percig érdekli egyvalami. Tehát kb. 4X15 perces cuccot kell csinálnom, hogy ne unatkozzanak. Tehát ott álltam a 45 percemmel üres kézzel, hároméves tekintetek kereszttüzében, hogy akkor most mi lesz????Nem csinálunk semmit????
Szerencsére a dajka néni (akit imádok) kihúzott a trutyiból, gyorsan bedobdta, hogy hogy tudnánk az általam hozott kakasos kifestőből bábokat fabrikálni. A gyerekek ugyanis a mese végén megkérdezék: -Anett, akkor most csinálsz nekünk is ilyen bábokat?
Erre ledöbbentem...Húúú, nekem is kb 2 órába tellett elkészíteni őket, pedig én már nagy vagyok, ti ezt nem tudjátok megcsinálni.....
Szóval végül egy kakasos kifestőből kivágtuk a kakast, és ráragasztottuk hurkapálcára és kartonpapírra, így lett báb is, meg a fél órát is kitöltöttük.
2012. január 22., vasárnap
Magyar vagyok: legszebb ország a hazám az öt világrész nagy területén
Az EVS azt is tudatosította bennem, hogy én mindig, mindenhol Magyarországot képviselem, ha külföldre megyek, azt, amit rólam gondolnak, azt fogják gondolni "A MAGYAROK"-ról is. Ezért elhatároztam, hogy ezentúl még jobban odafigyelek arra, hogy jó benyomást keltsek, megbízható és becsületes legyek. Mivel nem bíznak bennünk annyira nyugaton, nekem talán kétszer annyit kell tennem, hogy ugyanannyira megbízzanak bennem, mint egy nyugatiban. Ahogy József Attila írja:
A bevonótáborban össze kellett írnunk, mi motivál minket az EVS során. Én a "saját kultúrám bemutatása" részt eléggé a lista végére raktam szeptemberben. Mára ez teljesen megváltozott, ezt tartom az egyik legfontosabb EVS-küldetésemnek. Nekem ide kellett jönnöm, hogy rátaláljak a magyarságtudatomra. Addig ugyanis nem nagyon volt olyanom. Folyton szidtam az országomat, ha külföldiekkel beszéltem, a negatívumokra fókuszáltam, panaszkodtam a bürokráciára, a korrupcióra, a csalásokra, stb. Rájöttem, ez mennyire rossz hozzáállás. Borzasztóan rossz hallgatni egy embert, aki nem szeretettel beszél a hazájáról. A magyarságtudatomat azért sem találtam eddig, mert hazánkban vannak olyan csoportok, akik a hazafiságot a zsidó- és cigánygyűlölettel azonosítják. Én ezért kitaláltam, hogy inkább kozmopolitának vallom magamat, akinek hazája a nagyvilág, minthogy bárkit is diszkrimináljak faji, vallási, etnikai alapon. Most viszont már tudom:
A MAGYARSÁGTUDATOM AZT JELENTI, AMIT ÉN AKAROK, HOGY JELENTSEN. Én találom ki, hogy szerintem mit jelent magyarnak lenni. És ha szerintem jó hazafinak lenni NEM JELENTI zsidók és cigányok vagy bármilyen csoport diszkriminálását, akkor nem jelenti, és kész. MÁRPEDIG SZÁMOMRA NEM JELENTI. NEM HISZEK A GYŰLÖLETBEN. ÉN GYŰLÖLKÖDÉS NÉLKÜL AKAROK JÓ MAGYAR HAZAFI (vagy honleány) LENNI. Az én magyarságtudatom nem zár ki senkit, sőt befogad mindenkit. Én hiszek a diszkrimináció-mentes, gyűlölködés - mentes magyarság-tudatban, és nem hagyom, hogy szélsőséges szervezetek kisajátítsák a "jó magyar hazafi" fogalmát. Nem. Ezt a fogalmat én töltöm meg tartalommal, és mindenki magának tölti meg tartalommal. Ráadásul szerintem még úgy is lehet valaki jó magyar, hogy közben zsidónak, cigánynak, vagy bármi másnak vallja magát. Miért ne? Nem csak egy identitásunk lehet egyszerre. Az identitás olyan, mint a Dreher: Az, amit beletöltesz:)
Még egy József Attila idézet illik ide:
"...A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés..."
"Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre."
A bevonótáborban össze kellett írnunk, mi motivál minket az EVS során. Én a "saját kultúrám bemutatása" részt eléggé a lista végére raktam szeptemberben. Mára ez teljesen megváltozott, ezt tartom az egyik legfontosabb EVS-küldetésemnek. Nekem ide kellett jönnöm, hogy rátaláljak a magyarságtudatomra. Addig ugyanis nem nagyon volt olyanom. Folyton szidtam az országomat, ha külföldiekkel beszéltem, a negatívumokra fókuszáltam, panaszkodtam a bürokráciára, a korrupcióra, a csalásokra, stb. Rájöttem, ez mennyire rossz hozzáállás. Borzasztóan rossz hallgatni egy embert, aki nem szeretettel beszél a hazájáról. A magyarságtudatomat azért sem találtam eddig, mert hazánkban vannak olyan csoportok, akik a hazafiságot a zsidó- és cigánygyűlölettel azonosítják. Én ezért kitaláltam, hogy inkább kozmopolitának vallom magamat, akinek hazája a nagyvilág, minthogy bárkit is diszkrimináljak faji, vallási, etnikai alapon. Most viszont már tudom:
A MAGYARSÁGTUDATOM AZT JELENTI, AMIT ÉN AKAROK, HOGY JELENTSEN. Én találom ki, hogy szerintem mit jelent magyarnak lenni. És ha szerintem jó hazafinak lenni NEM JELENTI zsidók és cigányok vagy bármilyen csoport diszkriminálását, akkor nem jelenti, és kész. MÁRPEDIG SZÁMOMRA NEM JELENTI. NEM HISZEK A GYŰLÖLETBEN. ÉN GYŰLÖLKÖDÉS NÉLKÜL AKAROK JÓ MAGYAR HAZAFI (vagy honleány) LENNI. Az én magyarságtudatom nem zár ki senkit, sőt befogad mindenkit. Én hiszek a diszkrimináció-mentes, gyűlölködés - mentes magyarság-tudatban, és nem hagyom, hogy szélsőséges szervezetek kisajátítsák a "jó magyar hazafi" fogalmát. Nem. Ezt a fogalmat én töltöm meg tartalommal, és mindenki magának tölti meg tartalommal. Ráadásul szerintem még úgy is lehet valaki jó magyar, hogy közben zsidónak, cigánynak, vagy bármi másnak vallja magát. Miért ne? Nem csak egy identitásunk lehet egyszerre. Az identitás olyan, mint a Dreher: Az, amit beletöltesz:)
Még egy József Attila idézet illik ide:
"...A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés..."
Társadalmi szerepvállalás-Casting: Vállalj te is szerepet életed filmjében!
Azért is hálás vagyok az EVS önkénteskedésnek, mert rájöttem egy nagyon fontos dologra. Minden országnak megvan a maga baja, és minden országnak először a saját bajainak a megoldásáért kell felelősséget vállalnia, csak utána kell más ország problémáival foglalkozni.
Én kicsit mindig úgy gondoltam, hogy a fejlett nyugati országokban élő gazdag emberek magasról tesznek arra, hogy mi történik a szegényebb országokban, hiányzik a társadalmi szerep- és felelősségvállalás. Nem segítenek Afrikán, Magyarországnak sem segítenek, pedig megtehetnék, stb...
Most már árnyaltabban látom ezt is. Ezentúl a nyugatiaknak csak a szép dolgokról beszélek Magyarországot illetően, és nem terhelem őket a saját gazdasági problémáinkkal, mert ezt nem nekik kell megoldaniuk, hanem nekünk. Igen. Nekünk. Szerintem mi, magyarok, nagyon gyakran a nyugattól várjuk a segítséget. Viszont az ő életüket a mi problémánk közvetlenül nem érinti, az emberek azzal foglalkoznak, ami hatással van az életükre. Nekünk kell tenni valamit, nem mindig várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Régen Afrikába akartam menni önkénteskedni, hogy tegyek valami hasznosat. Rájöttem, hogy a saját hazámban is van elég tennivaló, most különösen. Ezért először ott kell hasznossá válnom, nem pedig világot megváltani Afrikában. Ezt is fogom tenni. Aktívabb társadalmi szerepvállalást akarok otthon, Magyarországon, és másokat is erre fogok ösztönözni. "Think globally, act locally." Azt hiszem, most értettem csak meg a sokat ismételt mondat igazi jelentését. Köszönöm, EVS.
De mit is jelent a nagyobb társadalmi szerepvállalás? Sokan azt gondolják, az nehéz, és nincs nekem időm erre, és gyűjtenem kell lakásra, meg kocsira, meg gyereket nevelni. Igen, ezek a dolgok is fontosak. De szerintem emellett is lehet, és kell is társadalmi szerepet vállalni, pl. szelektíven gyűjteni a hulladékot, havonta, kéthavonta 1-2 alkalommal 1-2 órát önkénteskedni egy magyarországi civil szervezetben, adónk egy százalékát felajánlani, 3 havonta egyszer, egy darab hajléktalannak 20 forint adományt adni. Ezek közül elég akár egyet is kiválasztani, szerintem ez már igenis társadalmi szerepvállalás. Nem nehéz, ugye?
Én kicsit mindig úgy gondoltam, hogy a fejlett nyugati országokban élő gazdag emberek magasról tesznek arra, hogy mi történik a szegényebb országokban, hiányzik a társadalmi szerep- és felelősségvállalás. Nem segítenek Afrikán, Magyarországnak sem segítenek, pedig megtehetnék, stb...
Most már árnyaltabban látom ezt is. Ezentúl a nyugatiaknak csak a szép dolgokról beszélek Magyarországot illetően, és nem terhelem őket a saját gazdasági problémáinkkal, mert ezt nem nekik kell megoldaniuk, hanem nekünk. Igen. Nekünk. Szerintem mi, magyarok, nagyon gyakran a nyugattól várjuk a segítséget. Viszont az ő életüket a mi problémánk közvetlenül nem érinti, az emberek azzal foglalkoznak, ami hatással van az életükre. Nekünk kell tenni valamit, nem mindig várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Régen Afrikába akartam menni önkénteskedni, hogy tegyek valami hasznosat. Rájöttem, hogy a saját hazámban is van elég tennivaló, most különösen. Ezért először ott kell hasznossá válnom, nem pedig világot megváltani Afrikában. Ezt is fogom tenni. Aktívabb társadalmi szerepvállalást akarok otthon, Magyarországon, és másokat is erre fogok ösztönözni. "Think globally, act locally." Azt hiszem, most értettem csak meg a sokat ismételt mondat igazi jelentését. Köszönöm, EVS.
De mit is jelent a nagyobb társadalmi szerepvállalás? Sokan azt gondolják, az nehéz, és nincs nekem időm erre, és gyűjtenem kell lakásra, meg kocsira, meg gyereket nevelni. Igen, ezek a dolgok is fontosak. De szerintem emellett is lehet, és kell is társadalmi szerepet vállalni, pl. szelektíven gyűjteni a hulladékot, havonta, kéthavonta 1-2 alkalommal 1-2 órát önkénteskedni egy magyarországi civil szervezetben, adónk egy százalékát felajánlani, 3 havonta egyszer, egy darab hajléktalannak 20 forint adományt adni. Ezek közül elég akár egyet is kiválasztani, szerintem ez már igenis társadalmi szerepvállalás. Nem nehéz, ugye?
EURÓPAIDENTITÁS (EU? EURÓ? EURÓPA? EURÓPAI? )
Tudom, hosszúra nyúlik a post-om, de még egy dolgot meg kell említenem, amit az EVS-nek köszönhetek. Ez pedig nem más, mint az EURÓPAI IDENTITÁSTUDATOM. Már ilyennel is rendelkezem, igen. Sok külföldivel vagyok körülvéve, és igenis európai állampolgárnak is érzem magamat, nem csak magyarnak. Otthon ezt nem éreztem ennyire. Múlt hétvégén a németekkel, franciákkal, egy cseh és egy portugál csajjal meglátogattunk egy kis kathar várkastélyt egy eldugott, festői faluban. Egy középkori kávézóban ültünk, magas hegyekre nyíló kilátással a januárban is zöldellő legelőkre. Az Európa minden szegletéből összejött fiatal nukleáris kérdésekről, az Európai Unió jövőjéről, az EU problémáiról, lehetésges megoldásairól beszélt. Mindenki máshogy látja, mindenki gondolkodását befolyásolja a saját kultúrája. Egy dologban viszont egyetértettünk:
SZERETJÜK EURÓPÁT!
Jó dolognak tartjuk az integrációt. Hiszünk abban, hogy csak az összefogás segíthet rajtunk, ha nem akarjuk, hogy ez az ezerféle kultúrát, sokféle történelmi múltat, eltérő gazdasági fejlettségű régiókat magában foglaló Unió továbbra is virágozhasson, akkor is, ha igaz lesz, amit a Financial Times-ban olvastam még kitekintős újságíró koromban: a 21. század történelmét Ázsiában írják, és nem Nyugaton.
Kicsit egy Remarque - regénybe illő hangulatom támadt. Mintha ott, abban a kávézóban megérintett volna valami közelgő rossz szele. Minden jókedvünk és fiatalságunk ellenére is ránk vetült a gazdasági válság, az ugrásszerű ázsiai gazdasági fejlődés, a nukleáris kérdések, a nagyhatalmak fegyverkezésének fenyegető árnyéka.
SZERETJÜK EURÓPÁT!
Jó dolognak tartjuk az integrációt. Hiszünk abban, hogy csak az összefogás segíthet rajtunk, ha nem akarjuk, hogy ez az ezerféle kultúrát, sokféle történelmi múltat, eltérő gazdasági fejlettségű régiókat magában foglaló Unió továbbra is virágozhasson, akkor is, ha igaz lesz, amit a Financial Times-ban olvastam még kitekintős újságíró koromban: a 21. század történelmét Ázsiában írják, és nem Nyugaton.
Kicsit egy Remarque - regénybe illő hangulatom támadt. Mintha ott, abban a kávézóban megérintett volna valami közelgő rossz szele. Minden jókedvünk és fiatalságunk ellenére is ránk vetült a gazdasági válság, az ugrásszerű ázsiai gazdasági fejlődés, a nukleáris kérdések, a nagyhatalmak fegyverkezésének fenyegető árnyéka.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet...
Amikor hazamentem karácsonyra, meglepetéssel tapasztaltam a kis hazánkban lezajló politikai változások hatását. Nagyon aggasztanak az új alkotmány antidemokratikus elemeket tartalmazó kitételei. Amikor otthon bekapcsoltam a televíziót, nem ugyanaz a magyar egyes fogadott, mint amit otthagytam szeptemberben. Számomra igenis világosan érezhető volt, hogy a politikai vitaműsorokban a riporterek úgy teszik fel a kérdést, hogy az a kormánypárt véleményét tükrözze, a hírek úgy vannak összeválogatva a híradóban, hogy ne nagyon kerüljenek be olyan hírek, amelyek negatívan befolyásolnák a kormány intézkedéseiről adott képet. Egyszóval a média szerintem manipulálva van, és ez világosan érezhető.
Múlt héten, takarítás közben kiesett a partvis a kezemből, amikor a francia hírekben meghallottam Magyarországot, Orbán Viktor nevét, és a hírt, miszerint a magyar kormány nem hajlandó az Európai Unió utasítására sem eltávolítani az új magyar alkotmányból a demokráciát korlátozó részeket. Számomra meglepő volt, hogy ebből csak most lett hír itt nyugaton. A német lakótársam is mondta már, hogy a szülei is hallották, mi történik nálunk, és azt mondták, azt hitték, ilyesmi kb csak Kazahsztánban történhet meg, nem egy európai uniós tagállamban. Nagyon elszomorított ezt hallani.
József Attila: Levegőt! c. verse jut eszembe.
Olvassátok el:
http://www.sztaki.hu/~blb/irodalom/jattila/levegot.html
"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! "
Az iskolában a magyar kultúra népszerűsítése a feladatom. Remélem, nem ütközöm majd nehézségekbe, ha ezek a negatív hírek nagyon elterjednek. Viszont azért a legtöbb ember, akivel erről beszéltem, csak annyit mondott, hogy hallott valamit, hogy Magyarországon történik valami, mi is...? Igen, őket most eléggé lefoglalja az elnökválasztás, és a saját problémáik. Valljuk be, ez sem kevés, mint megtudtam, itt is elég sok nacionalista, radikális szervezet tevékenykedik, Sarkozy elnöksége botrányokkal van tele, a franciák sokallják az adókat, sokan sokallják a bevándorlókat, mások éppen azt gondolják, hogy nem adnak elég jogot nekik...
Most már kicsit árnyaltabban látom ezt a képet. Itt Franciaországban védve vagyok mindattól, ami otthon történik. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert védve vagyok, mert az életemet közvetlenül nem érintik (most még) ezek a változások. Jó, mert távolról, kívülről látom mindezt, objektívebben meg tudom ítélni. Jó, mert minden rossz ellenére tudom népszerűsíteni külföldön szeretett hazám kultúráját, és ez talán most, ebben a történelmi pillanatban fontosabb, mint bármikor.
Rossz, mert szeretnék tüntetni menni a demokráciáért, aktív szerepet vállalni, aggódom a szeretteimért, és nem tudok semmit tenni mégsem. Rossz, mert egyedül vagyok a dühömmel, félelmemmel, szerepvállalási vágyammal, nincsenek körülöttem a honfitársaim, akikkel megoszthatnám mindezt. Rossz, mert a misszióm épp hazám kultúrájának bemutatása, nem akarom, hogy a negatív hírek tönkretegyék az iskolai projektemet.
Ellopták a biciklimet decemberben. A lett lakótársam bankja pedig becsődölt novemberben, és minden megtakarítását elvesztené, ha nem menne haza februárban Lettországba. Ezért pénzt kellett kérnie a szervezettől, hogy hazautazhasson intézkedni. Ennek egyáltalán nem örültek, az én bringa - ellopásomnak sem. Kicsit hűvösebbek lettek velünk a franciák, félek, hogy arra gondolnak, a kelet-európaiakkal csak baj van....A német lakótársam munkahelye, a Játékkölcsönző korábban fogadott lett önkéntest, aki rosszul beszélt franciául. Lakótársam főnöke elmondta: "Hát igen, minél keletebbre mész az európai unióban, annál kockázatosabb önkéntest fogadni, annál több velük a baj..."Tudom, hogy ez egy szűklátókörű megfogalmazás, és csak egy ember véleménye, de rossz ezt hallani.
Múlt héten, takarítás közben kiesett a partvis a kezemből, amikor a francia hírekben meghallottam Magyarországot, Orbán Viktor nevét, és a hírt, miszerint a magyar kormány nem hajlandó az Európai Unió utasítására sem eltávolítani az új magyar alkotmányból a demokráciát korlátozó részeket. Számomra meglepő volt, hogy ebből csak most lett hír itt nyugaton. A német lakótársam is mondta már, hogy a szülei is hallották, mi történik nálunk, és azt mondták, azt hitték, ilyesmi kb csak Kazahsztánban történhet meg, nem egy európai uniós tagállamban. Nagyon elszomorított ezt hallani.
József Attila: Levegőt! c. verse jut eszembe.
Olvassátok el:
http://www.sztaki.hu/~blb/irodalom/jattila/levegot.html
"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! "
Az iskolában a magyar kultúra népszerűsítése a feladatom. Remélem, nem ütközöm majd nehézségekbe, ha ezek a negatív hírek nagyon elterjednek. Viszont azért a legtöbb ember, akivel erről beszéltem, csak annyit mondott, hogy hallott valamit, hogy Magyarországon történik valami, mi is...? Igen, őket most eléggé lefoglalja az elnökválasztás, és a saját problémáik. Valljuk be, ez sem kevés, mint megtudtam, itt is elég sok nacionalista, radikális szervezet tevékenykedik, Sarkozy elnöksége botrányokkal van tele, a franciák sokallják az adókat, sokan sokallják a bevándorlókat, mások éppen azt gondolják, hogy nem adnak elég jogot nekik...
Most már kicsit árnyaltabban látom ezt a képet. Itt Franciaországban védve vagyok mindattól, ami otthon történik. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert védve vagyok, mert az életemet közvetlenül nem érintik (most még) ezek a változások. Jó, mert távolról, kívülről látom mindezt, objektívebben meg tudom ítélni. Jó, mert minden rossz ellenére tudom népszerűsíteni külföldön szeretett hazám kultúráját, és ez talán most, ebben a történelmi pillanatban fontosabb, mint bármikor.
Rossz, mert szeretnék tüntetni menni a demokráciáért, aktív szerepet vállalni, aggódom a szeretteimért, és nem tudok semmit tenni mégsem. Rossz, mert egyedül vagyok a dühömmel, félelmemmel, szerepvállalási vágyammal, nincsenek körülöttem a honfitársaim, akikkel megoszthatnám mindezt. Rossz, mert a misszióm épp hazám kultúrájának bemutatása, nem akarom, hogy a negatív hírek tönkretegyék az iskolai projektemet.
Ellopták a biciklimet decemberben. A lett lakótársam bankja pedig becsődölt novemberben, és minden megtakarítását elvesztené, ha nem menne haza februárban Lettországba. Ezért pénzt kellett kérnie a szervezettől, hogy hazautazhasson intézkedni. Ennek egyáltalán nem örültek, az én bringa - ellopásomnak sem. Kicsit hűvösebbek lettek velünk a franciák, félek, hogy arra gondolnak, a kelet-európaiakkal csak baj van....A német lakótársam munkahelye, a Játékkölcsönző korábban fogadott lett önkéntest, aki rosszul beszélt franciául. Lakótársam főnöke elmondta: "Hát igen, minél keletebbre mész az európai unióban, annál kockázatosabb önkéntest fogadni, annál több velük a baj..."Tudom, hogy ez egy szűklátókörű megfogalmazás, és csak egy ember véleménye, de rossz ezt hallani.
2012. január 15., vasárnap
Magyarnak levés, európaidentitás, vagy hazánk a nagyvilág?
"Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre."
/József Attila/Én nem ilyennek képzeltem a rendet...
Amikor hazamentem karácsonyra, meglepetéssel tapasztaltam a kis hazánkban lezajló politikai változások hatását. Nagyon aggasztanak az új alkotmány antidemokratikus elemeket tartalmazó kitételei. Amikor otthon bekapcsoltam a televíziót, nem ugyanaz a magyar egyes fogadott, mint amit otthagytam szeptemberben. Számomra igenis világosan érezhető volt, hogy a politikai vitaműsorokban a riporterek úgy teszik fel a kérdést, hogy az a kormánypárt véleményét tükrözze, a hírek úgy vannak összeválogatva a híradóban, hogy ne nagyon kerüljenek be olyan hírek, amelyek negatívan befolyásolnák a kormány intézkedéseiről adott képet. Egyszóval a média szerintem manipulálva van, és ez világosan érezhető.
Múlt héten, takarítás közben kiesett a partvis a kezemből, amikor a francia hírekben meghallottam Magyarországot, Orbán Viktor nevét, és a hírt, miszerint a magyar kormány nem hajlandó az Európai Unió utasítására sem eltávolítani az új magyar alkotmányból a demokráciát korlátozó részeket. Számomra meglepő volt, hogy ebből csak most lett hír itt nyugaton. A német lakótársam is mondta már, hogy a szülei is hallották, mi történik nálunk, és azt mondták, azt hitték, ilyesmi kb csak Kazahsztánban történhet meg, nem egy európai uniós tagállamban. Nagyon elszomorított ezt hallani.
József Attila: Levegőt! c. verse jut eszembe.
Olvassátok el:
http://www.sztaki.hu/~blb/irodalom/jattila/levegot.html
"Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat! "
Az iskolában a magyar kultúra népszerűsítése a feladatom. Remélem, nem ütközöm majd nehézségekbe, ha ezek a negatív hírek nagyon elterjednek. Viszont azért a legtöbb ember, akivel erről beszéltem, csak annyit mondott, hogy hallott valamit, hogy Magyarországon történik valami, mi is...? Igen, őket most eléggé lefoglalja az elnökválasztás, és a saját problémáik. Valljuk be, ez sem kevés, mint megtudtam, itt is elég sok nacionalista, radikális szervezet tevékenykedik, Sarkozy elnöksége botrányokkal van tele, a franciák sokallják az adókat, sokan sokallják a bevándorlókat, mások éppen azt gondolják, hogy nem adnak elég jogot nekik...
Most már kicsit árnyaltabban látom ezt a képet. Itt Franciaországban védve vagyok mindattól, ami otthon történik. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert védve vagyok, mert az életemet közvetlenül nem érintik (most még) ezek a változások. Jó, mert távolról, kívülről látom mindezt, objektívebben meg tudom ítélni. Jó, mert minden rossz ellenére tudom népszerűsíteni külföldön szeretett hazám kultúráját, és ez talán most, ebben a történelmi pillanatban fontosabb, mint bármikor.
Rossz, mert szeretnék tüntetni menni a demokráciáért, aktív szerepet vállalni, aggódom a szeretteimért, és nem tudok semmit tenni mégsem. Rossz, mert egyedül vagyok a dühömmel, félelmemmel, szerepvállalási vágyammal, nincsenek körülöttem a honfitársaim, akikkel megoszthatnám mindezt. Rossz, mert a misszióm épp hazám kultúrájának bemutatása, nem akarom, hogy a negatív hírek tönkretegyék az iskolai projektemet.
Ellopták a biciklimet decemberben. A lett lakótársam bankja pedig becsődölt novemberben, és minden megtakarítását elvesztené, ha nem menne haza februárban Lettországba. Ezért pénzt kellett kérnie a szervezettől, hogy hazautazhasson intézkedni. Ennek egyáltalán nem örültek, az én bringa - ellopásomnak sem. Kicsit hűvösebbek lettek velünk a franciák, félek, hogy arra gondolnak, a kelet-európaiakkal csak baj van....A német lakótársam munkahelye, a Játékkölcsönző korábban fogadott lett önkéntest, aki rosszul beszélt franciául. Lakótársam főnöke elmondta: "Hát igen, minél keletebbre mész az európai unióban, annál kockázatosabb önkéntest fogadni, annál több velük a baj..."Tudom, hogy ez egy szűklátókörű megfogalmazás, és csak egy ember véleménye, de rossz ezt hallani.
Magyar vagyok: legszebb ország a hazám az öt világrész nagy területén
Az EVS azt is tudatosította bennem, hogy én mindig, mindenhol Magyarországot képviselem, ha külföldre megyek, azt, amit rólam gondolnak, azt fogják gondolni "A MAGYAROK"-ról is. Ezért elhatároztam, hogy ezentúl még jobban odafigyelek arra, hogy jó benyomást keltsek, megbízható és becsületes legyek. Mivel nem bíznak bennünk annyira nyugaton, nekem talán kétszer annyit kell tennem, hogy ugyanannyira megbízzanak bennem, mint egy nyugatiban. Ahogy József Attila írja:
"Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre."
A bevonótáborban össze kellett írnunk, mi motivál minket az EVS során. Én a "saját kultúrám bemutatása" részt eléggé a lista végére raktam szeptemberben. Mára ez teljesen megváltozott, ezt tartom az egyik legfontosabb EVS-küldetésemnek. Nekem ide kellett jönnöm, hogy rátaláljak a magyarságtudatomra. Addig ugyanis nem nagyon volt olyanom. Folyton szidtam az országomat, ha külföldiekkel beszéltem, a negatívumokra fókuszáltam, panaszkodtam a bürokráciára, a korrupcióra, a csalásokra, stb. Rájöttem, ez mennyire rossz hozzáállás. Borzasztóan rossz hallgatni egy embert, aki nem szeretettel beszél a hazájáról. A magyarságtudatomat azért sem találtam eddig, mert hazánkban vannak olyan csoportok, akik a hazafiságot a zsidó- és cigánygyűlölettel azonosítják. Én ezért kitaláltam, hogy inkább kozmopolitának vallom magamat, akinek hazája a nagyvilág, minthogy bárkit is diszkrimináljak faji, vallási, etnikai alapon. Most viszont már tudom:
A MAGYARSÁGTUDATOM AZT JELENTI, AMIT ÉN AKAROK, HOGY JELENTSEN. Én találom ki, hogy szerintem mit jelent magyarnak lenni. És ha szerintem jó hazafinak lenni NEM JELENTI zsidók és cigányok vagy bármilyen csoport diszkriminálását, akkor nem jelenti, és kész. MÁRPEDIG SZÁMOMRA NEM JELENTI. NEM HISZEK A GYŰLÖLETBEN. ÉN GYŰLÖLKÖDÉS NÉLKÜL AKAROK JÓ MAGYAR HAZAFI (vagy honleány) LENNI. Az én magyarságtudatom nem zár ki senkit, sőt befogad mindenkit. Én hiszek a diszkrimináció-mentes, gyűlölködés - mentes magyarság-tudatban, és nem hagyom, hogy szélsőséges szervezetek kisajátítsák a "jó magyar hazafi" fogalmát. Nem. Ezt a fogalmat én töltöm meg tartalommal, és mindenki magának tölti meg tartalommal. Ráadásul szerintem még úgy is lehet valaki jó magyar, hogy közben zsidónak, cigánynak, vagy bármi másnak vallja magát. Miért ne? Nem csak egy identitásunk lehet egyszerre. Az identitás olyan, mint a Dreher: Az, amit beletöltesz:)
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
/József Attila: A Dunánál/
Társadalmi szerepvállalás-Casting: Vállalj te is szerepet életed filmjében!
Azért is hálás vagyok az EVS önkénteskedésnek, mert rájöttem egy nagyon fontos dologra. Minden országnak megvan a maga baja, és minden országnak először a saját bajainak a megoldásáért kell felelősséget vállalnia, csak utána kell más ország problémáival foglalkozni.
Én kicsit mindig úgy gondoltam, hogy a fejlett nyugati országokban élő gazdag emberek magasról tesznek arra, hogy mi történik a szegényebb országokban, hiányzik a társadalmi szerep- és felelősségvállalás. Nem segítenek Afrikán, Magyarországnak sem segítenek, pedig megtehetnék, stb...
Most már árnyaltabban látom ezt is. Ezentúl a nyugatiaknak csak a szép dolgokról beszélek Magyarországot illetően, és nem terhelem őket a saját gazdasági problémáinkkal, mert ezt nem nekik kell megoldaniuk, hanem nekünk. Igen. Nekünk. Szerintem mi, magyarok, nagyon gyakran a nyugattól várjuk a segítséget. Viszont az ő életüket a mi problémánk közvetlenül nem érinti, az emberek azzal foglalkoznak, ami hatással van az életükre. Nekünk kell tenni valamit, nem mindig várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Régen Afrikába akartam menni önkénteskedni, hogy tegyek valami hasznosat. Rájöttem, hogy a saját hazámban is van elég tennivaló, most különösen. Ezért először ott kell hasznossá válnom, nem pedig világot megváltani Afrikában. Ezt is fogom tenni. Aktívabb társadalmi szerepvállalást akarok otthon, Magyarországon, és másokat is erre fogok ösztönözni. "Think globally, act locally." Azt hiszem, most értettem csak meg a sokat ismételt mondat igazi jelentését. Köszönöm, EVS.
De mit is jelent a nagyobb társadalmi szerepvállalás? Sokan azt gondolják, az nehéz, és nincs nekem időm erre, és gyűjtenem kell lakásra, meg kocsira, meg gyereket nevelni. Igen, ezek a dolgok is fontosak. De szerintem emellett is lehet, és kell is társadalmi szerepet vállalni, pl. szelektíven gyűjteni a hulladékot, havonta, kéthavonta 1-2 alkalommal 1-2 órát önkénteskedni egy magyarországi civil szervezetben, adónk egy százalékát felajánlani, 3 havonta egyszer, egy darab hajléktalannak 20 forint adományt adni. Ezek közül elég akár egyet is kiválasztani, szerintem ez már igenis társadalmi szerepvállalás. Nem nehéz, ugye?
EURÓPAIDENTITÁS (EU? EURÓ? EURÓPA? EURÓPAI? )
Tudom, hosszúra nyúlik a post-om, de még egy dolgot meg kell említenem, amit az EVS-nek köszönhetek. Ez pedig nem más, mint az EURÓPAI IDENTITÁSTUDATOM. Már ilyennel is rendelkezem, igen. Sok külföldivel vagyok körülvéve, és igenis európai állampolgárnak is érzem magamat, nem csak magyarnak. Otthon ezt nem éreztem ennyire. Múlt hétvégén a németekkel, franciákkal, egy cseh és egy portugál csajjal meglátogattunk egy kis kathar várkastélyt egy eldugott, festői faluban. Egy középkori kávézóban ültünk, magas hegyekre nyíló kilátással a januárban is zöldellő legelőkre. Az Európa minden szegletéből összejött fiatal nukleáris kérdésekről, az Európai Unió jövőjéről, az EU problémáiról, lehetésges megoldásairól beszélt. Mindenki máshogy látja, mindenki gondolkodását befolyásolja a saját kultúrája. Egy dologban viszont egyetértettünk:
SZERETJÜK EURÓPÁT!
Jó dolognak tartjuk az integrációt. Hiszünk abban, hogy csak az összefogás segíthet rajtunk, ha nem akarjuk, hogy ez az ezerféle kultúrát, sokféle történelmi múltat, eltérő gazdasági fejlettségű régiókat magában foglaló Unió továbbra is virágozhasson, akkor is, ha igaz lesz, amit a Financial Times-ban olvastam még kitekintős újságíró koromban: a 21. század történelmét Ázsiában írják, és nem Nyugaton.
Kicsit egy Remarque - regénybe illő hangulatom támadt. Mintha ott, abban a kávézóban megérintett volna valami közelgő rossz szele. Minden jókedvünk és fiatalságunk ellenére is ránk vetült a gazdasági válság, az ugrásszerű ázsiai gazdasági fejlődés, a nukleáris kérdések, a nagyhatalmak fegyverkezésének fenyegető árnyéka.
2012. január 10., kedd
Visszatérés Franciaországba avagy Édes (?) November
Decemberben volt két hét vakáció, amikor is hazautaztam. Ezt a repjegyet nem állta az EVS, ezért filóztam is, hogy talán maradnom kellene, de nagyon honvágyam lett az utóbbi időben. Mint kiderült, jó ötlet volt hazamenni.
A szeptember és az október a beilleszkedésről szólt, minden átmeneti volt, sokszor úgy éreztem, éppen vakációzom. Ráadásul a nyelvi nehézségek miatt nem sok dolgot tudtam dolgozni a suliban, csak azokat a feladatokat bízták rám, amihez nem kell nagyon beszélni, olyan meg nem sok van, illetve ez a "megfigyelés" időszaka volt a számunkra. Bár igyekeztem minden erőmmel "megfigyelni", azért ez nem volt olyan megerőltető, nem igazán fáradtam el, nem értek kihívások.
Novemberben azonban hivatalosan is végetért az átmeneti állapot. "Az átmeneti állapotban az a jó, hogy nem tart örökké"- olvastam egyszer egy Gróf Balázs képregényben. Főnökeink leültek velünk, és közölték, hogy kössük fel a gatyánkat, mert akkor mostantól kezdődik az igazi munka. Reggelente az osztályokban is kell készülnünk valamivel, ami bemutatja a kultúránkat, (ez lesz a hivatalos EVS projektünk) illetve továbbra is csinálnunk kell azt, amit eddig is, a délutáni animátorkodásra feladatokkal készülni a gyerekeknek.
Volt egy "negyedéves értékelés" nevű beszélgetés is, egy tanár vett rajta részt, Corinne, a mentorunk, valamint Marie, az animátor-csapat főnöke, vagyis a mi "line manager"-ünk. A beszélgetés elég felszínes volt, csak elmondták, hogy hú de jól önkénteskedtek, jányok, csak így tovább. Karácsony előtt én még nem kezdtem el az osztályban dolgozást, a lett lány viszont már igen, mert ő jobban beszél franciául, mint én. Vagyis inkább mondjuk úgy, ő beszél franciául. Én bepróbálkoztam egy karácsonyi dologgal, de elég rosszul sült el, a gyerekek nem nagyon értettek engem, és nem is sikerült kitöltenem az egy órámat, ezért ez kicsit lelohasztott. Ezért elhatároztam, hogy gyúrok még a franciára januárig, addig meg csinálom az animátorkodós dolgot, amit eddig is. Viszont mivel láttam, hogy a másik önkéntes mennyit dolgozik az osztályban, pszichológiai nyomás nehezedett rám, hogy én is mihamarabb elkezdjem.
De nem csak emiatt volt vízválasztó a november. Azért is, mert a gyerekek addigra már megszoktak minket, és nem hatott a jelenlétünk az újdonság varázsával. Így hát nekiláttak feszegetni azokat a bizonyos határokat, próbálgatták, hogy meddig mehetnek el. Nem hallgattak ránk, ha rájuk szóltunk, elkezdtek visszafeleselni (hallatlan, ezek a mai fiatalok....). Viccesen hangzik, de nehéz volt átélni, hogy amíg az egyik pillanatban szeretetet kapok valakitől, addig a másik pillanatban a hátamba döfi a homokozólapátot. A gyerekekkel kapcsolatban annyi érdekes megfigyelésem lett, hogy ennek szentelek egy újabb blogbejegyzést.
Szintén novemberben történt az, hogy közelebbről látni kezdtem a sokáig általam túlajnározott francia kultúra árnyoldalát is. Bizony ám, olyanja is van neki. Hát igen, rá kellett jönnöm, hogy itt sincs szarvasgombás szalámiból a kerítés. Tudtam a fejemben, hogy minden kultúrának van árnyoldala, mégis túlidealizáltam. Ekkor jöttem rá, hogy a szenvedély gyakran az élvezetek üres, unaloműző kergetését jelenti, a divat sokszor a külsőségek, a maszkok szeretetét, a művészet-mánia a menekülést a valóság problémái elől. Sokszor. Nem mindig. Minden ember más és más. De valahogy érezni kezdtem, hogy Márai szavaival élve idegenben minden másképp van. Akkor kissé összetört a szívem, hogy "jééééé, ebben az országban is vannak negatív dolgok?". Aztán túltettem magamat rajta, és most már reálisan állok hozzá, imádom a kultúra szépségeit, a csúnyaságait pedig elfogadom.
Emellett novemberre a kis lakóközösségünkben már régóta megbúvó ellentétek is a felszínre törtek. Hárman lakunk együtt, egy húszéves, egy huszonhárom éves, egy huszonhét éves. Szerintem ez három teljesen más korosztály. Emelett egyikünk német, másikunk magyar, harmadikunk lett. Rá kellett jönnöm, hogy ez is három teljesen külön világot jelent sokszor. Elég sok veszekedés, feszült beszélgetés történt, szerencsére én többnyire csak részlegesen voltam érintve és a két lány többet meccsezik egymással, de engem is megviselt ez az egész lelkileg, és még jobban elkezdtek hiányozni az igazi barátaim. Most újra love peace and unity uralkodik. Remélem, így is marad.
Novemberre tehát eljutottam arra a szintre, hogy megkérdeztem magamtól: -Tulajdonképpen miért is jöttem ide, és miért is hagytam ott a jó kis életemet? De talán minden önkéntes életében eljön az az idő, amikor felteszi magának ezt a kérdést. Ezért remek volt hazamenni, mindenkivel találkozni, akit szeretek, Vad Fruttik koncertre menni, nagyokat, lelkizőseket beszélgetni, szilveszterkor töki pompost sütni, karácsony este a nyírmadai református templomban magyar himnuszt énekelni. A hazamenés által tudatosult bennem, hogy az én jó kis megszokott világom még mindig megvan, és nem vált köddé a repülőgépem alatt elúszó bárányfelhőkben, ahogy azt szeptemberben hittem. :)
Az is jó volt, hogy volt időm átgondolni az első négy hónapot, és rájönni, hogy MINDEN MIATT megérte bevállalni ezt az önkénteskedést, életem egyik(?) legjobb döntése. Minden nehézség ellenére ez életem egyik(?) legérdekesebb élménye. Már így is sokat fejlődtem általa, rengeteg hasznos felismerést tettem és élményt éltem át, egész jól haladok egy új nyelvvel. Itthon pedig csak a kilátástalan tespedés maradt volna, a külföldre menés meddő vágyakozásával körítve. Hazatérve kicsit kívülről láthattam az elmúlt négy hónapomat. Összeírtam az önkénteskedés előnyeit és hátrányait, és az jött ki, hogy kilenc előnye és csak négy hátránya van. Ez egész jó, nem? Most újra megkezdődött a suli. Nem akarom elkiabálni, de érezhetően könnyebb. Talán fel is lélegezhetek? Remélem, a nehezén már túl vagyok....De tényleg nem akarom elkiabálni:)
A szeptember és az október a beilleszkedésről szólt, minden átmeneti volt, sokszor úgy éreztem, éppen vakációzom. Ráadásul a nyelvi nehézségek miatt nem sok dolgot tudtam dolgozni a suliban, csak azokat a feladatokat bízták rám, amihez nem kell nagyon beszélni, olyan meg nem sok van, illetve ez a "megfigyelés" időszaka volt a számunkra. Bár igyekeztem minden erőmmel "megfigyelni", azért ez nem volt olyan megerőltető, nem igazán fáradtam el, nem értek kihívások.
Novemberben azonban hivatalosan is végetért az átmeneti állapot. "Az átmeneti állapotban az a jó, hogy nem tart örökké"- olvastam egyszer egy Gróf Balázs képregényben. Főnökeink leültek velünk, és közölték, hogy kössük fel a gatyánkat, mert akkor mostantól kezdődik az igazi munka. Reggelente az osztályokban is kell készülnünk valamivel, ami bemutatja a kultúránkat, (ez lesz a hivatalos EVS projektünk) illetve továbbra is csinálnunk kell azt, amit eddig is, a délutáni animátorkodásra feladatokkal készülni a gyerekeknek.
Volt egy "negyedéves értékelés" nevű beszélgetés is, egy tanár vett rajta részt, Corinne, a mentorunk, valamint Marie, az animátor-csapat főnöke, vagyis a mi "line manager"-ünk. A beszélgetés elég felszínes volt, csak elmondták, hogy hú de jól önkénteskedtek, jányok, csak így tovább. Karácsony előtt én még nem kezdtem el az osztályban dolgozást, a lett lány viszont már igen, mert ő jobban beszél franciául, mint én. Vagyis inkább mondjuk úgy, ő beszél franciául. Én bepróbálkoztam egy karácsonyi dologgal, de elég rosszul sült el, a gyerekek nem nagyon értettek engem, és nem is sikerült kitöltenem az egy órámat, ezért ez kicsit lelohasztott. Ezért elhatároztam, hogy gyúrok még a franciára januárig, addig meg csinálom az animátorkodós dolgot, amit eddig is. Viszont mivel láttam, hogy a másik önkéntes mennyit dolgozik az osztályban, pszichológiai nyomás nehezedett rám, hogy én is mihamarabb elkezdjem.
De nem csak emiatt volt vízválasztó a november. Azért is, mert a gyerekek addigra már megszoktak minket, és nem hatott a jelenlétünk az újdonság varázsával. Így hát nekiláttak feszegetni azokat a bizonyos határokat, próbálgatták, hogy meddig mehetnek el. Nem hallgattak ránk, ha rájuk szóltunk, elkezdtek visszafeleselni (hallatlan, ezek a mai fiatalok....). Viccesen hangzik, de nehéz volt átélni, hogy amíg az egyik pillanatban szeretetet kapok valakitől, addig a másik pillanatban a hátamba döfi a homokozólapátot. A gyerekekkel kapcsolatban annyi érdekes megfigyelésem lett, hogy ennek szentelek egy újabb blogbejegyzést.
Szintén novemberben történt az, hogy közelebbről látni kezdtem a sokáig általam túlajnározott francia kultúra árnyoldalát is. Bizony ám, olyanja is van neki. Hát igen, rá kellett jönnöm, hogy itt sincs szarvasgombás szalámiból a kerítés. Tudtam a fejemben, hogy minden kultúrának van árnyoldala, mégis túlidealizáltam. Ekkor jöttem rá, hogy a szenvedély gyakran az élvezetek üres, unaloműző kergetését jelenti, a divat sokszor a külsőségek, a maszkok szeretetét, a művészet-mánia a menekülést a valóság problémái elől. Sokszor. Nem mindig. Minden ember más és más. De valahogy érezni kezdtem, hogy Márai szavaival élve idegenben minden másképp van. Akkor kissé összetört a szívem, hogy "jééééé, ebben az országban is vannak negatív dolgok?". Aztán túltettem magamat rajta, és most már reálisan állok hozzá, imádom a kultúra szépségeit, a csúnyaságait pedig elfogadom.
Emellett novemberre a kis lakóközösségünkben már régóta megbúvó ellentétek is a felszínre törtek. Hárman lakunk együtt, egy húszéves, egy huszonhárom éves, egy huszonhét éves. Szerintem ez három teljesen más korosztály. Emelett egyikünk német, másikunk magyar, harmadikunk lett. Rá kellett jönnöm, hogy ez is három teljesen külön világot jelent sokszor. Elég sok veszekedés, feszült beszélgetés történt, szerencsére én többnyire csak részlegesen voltam érintve és a két lány többet meccsezik egymással, de engem is megviselt ez az egész lelkileg, és még jobban elkezdtek hiányozni az igazi barátaim. Most újra love peace and unity uralkodik. Remélem, így is marad.
Novemberre tehát eljutottam arra a szintre, hogy megkérdeztem magamtól: -Tulajdonképpen miért is jöttem ide, és miért is hagytam ott a jó kis életemet? De talán minden önkéntes életében eljön az az idő, amikor felteszi magának ezt a kérdést. Ezért remek volt hazamenni, mindenkivel találkozni, akit szeretek, Vad Fruttik koncertre menni, nagyokat, lelkizőseket beszélgetni, szilveszterkor töki pompost sütni, karácsony este a nyírmadai református templomban magyar himnuszt énekelni. A hazamenés által tudatosult bennem, hogy az én jó kis megszokott világom még mindig megvan, és nem vált köddé a repülőgépem alatt elúszó bárányfelhőkben, ahogy azt szeptemberben hittem. :)
Az is jó volt, hogy volt időm átgondolni az első négy hónapot, és rájönni, hogy MINDEN MIATT megérte bevállalni ezt az önkénteskedést, életem egyik(?) legjobb döntése. Minden nehézség ellenére ez életem egyik(?) legérdekesebb élménye. Már így is sokat fejlődtem általa, rengeteg hasznos felismerést tettem és élményt éltem át, egész jól haladok egy új nyelvvel. Itthon pedig csak a kilátástalan tespedés maradt volna, a külföldre menés meddő vágyakozásával körítve. Hazatérve kicsit kívülről láthattam az elmúlt négy hónapomat. Összeírtam az önkénteskedés előnyeit és hátrányait, és az jött ki, hogy kilenc előnye és csak négy hátránya van. Ez egész jó, nem? Most újra megkezdődött a suli. Nem akarom elkiabálni, de érezhetően könnyebb. Talán fel is lélegezhetek? Remélem, a nehezén már túl vagyok....De tényleg nem akarom elkiabálni:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)