Toulouse-i merénylet, avagy a tájékozottság tündöklése és bukása

Pont nemrég írtam egy bejegyzést a magyar belpolitikát fikázandó célzattal. Ehhez képest megtörtént az a tragédia, hogy tőlünk 70 km-re, Toulouse-ban egy pasas lelőtt gyerekeket és egy felnőttet egy zsidó iskolában. Szóval ez az ország sem mentes a politikai problémáktól, az antiszemitizmus, rasszizmus mértéke ijesztő.

Mivel mi is etnikai, kétnyelvű iskola vagyunk (a tanítás oxitánul, Dél-Franciaország már-már feledésbe merült ősi nyelvén folyik), a dolgozók különösen magukénak érezték a problémát.  Amikor kedden bementem, mindenki erről beszélt, egyperces néma megemlékezést rendeltek el, minket pedig nyomatékosan megkértek, hogy tényleg nagyon figyeljünk a gyerekekre szünetben, és tényleg ne engedjünk be idegeneket még véletlenül sem.

Megdöbbentő volt számomra, hogy most tőlem 70 km-re történt egy ilyen, most szembesültem azzal, hogy az ilyen események az arab, afrikai, ázsiai bevándorlókkal teli Nyugat-Európában a mindennapi élet realitásához tartoznak.
Korábban  az ilyen mészárlások gyakran nekem nem jelentenek mást, mint egy szalagcímet valamelyik hírportál honlapján, igen, már megint történt egy ilyen, mi a következő hír, amit elolvashatok?

Valahogy nem jó ez, hogy a média ennyire közel hoz minden borzalmat, ami a világ különböző részein történik, mert valahogy immunissá válunk a tragédiákra, már meg sem lepődünk azon, ha Afrikában egy polgárháborúban már megint lemészároltak embermilliókat, vagy éhezés van Észak-Koreában, vagy valahogy egy diktátor elnyomja a népet. Néha nem is értem, mi szükség van egyáltalán a hírekre? Mindezt úgy kérdezem, hogy egy időben magam is foglalkoztam hírek írásával. Szóval miért is jó az nekünk, hogy mindezt a sok információt tudjuk? Segíteni nem tudunk rajtunk. Együtt érezni már nincs energiánk mindenkivel. Közönyössé tesz minket a túl sok információ, mert ha minden hír-tragédiát átéreznénk érzelmileg, az összetörne minket mentálisan. Mire jók akkor a hírek?

Néha azt érzem, a hírek csak arra jók, hogy "tájékozott"-nak tettessük magunkat, miközben ál-entellektüel társalgásokban bocsátkozunk barátainkkal, hogy bizonyítsuk szellemi fölényünket a másikkal szemben. Én, be kell valljam, gyakran estem ebbe a hibába. Kínai gyerekmunkások által készített cipőmben, ruhámban  ülve, afrikaiaktól nem fair - trade módon beszerzett kávét kortyolgatva, nem környezetbarát műanyag poharat használva kényelmesen társalogtam az emberekkel egy multilánc tagját képező kávézóban, miről is? A darfúri konfliktusról, a ruandai népirtásról, a kínai gazdaságról, a kínai civilek elnyomásáról, a környezetvédelem fontosságáról, a multik térnyerésének tragikumáról.

Felmerül a kérdés: Mi értelme van tudnom a világ borzalmairól, ha

-segíteni nem tudok rajta
-bár elítélem, óhatatlanul is hozzájárulok sokszor a fogyasztói attitűddel ezekhez a problémákhoz,
-mivel túl sok tragédia ömlik a médiából, közönyössé válok az egészre, és már nem hat meg.

Nem lenne jobb, ha nem is tudnánk ezekről a dolgokról? Csak a saját lelkünket akarnánk megmenteni és nem a világot?

Na jó, egy haszna mégis van a híreknek. Azáltal, hogy tudjuk, más országban mi zajlik, jobban el tudjuk helyezni a saját történelmünket, gazdasági problémáinkat a világban, össze tudjuk hasonlítani a helyzetünket más országokéval, objektívek tudunk lenni. Ez pedig hasznos.

De vajon valóban tudjuk, hogy mi zajlik más országokban? Valóban objektív tudást ad a kedvenc hírportálunk, amit reggelente mindig elolvasunk, hogy "tájékozottak" legyünk? Az a válaszom, hogy nem.

Egy időben egy hírportálra írtam híreket ázsiai külpolitika témában. Ekkor megfigyeltem, hogy :

-Egyrészt a magyar médiába rengeteg hír el sem jut. A BBC-n, CNN-en rengeteg hír van, amit a magyar médiumok nem tesznek közzé. A magyar közvélemény tehát nem is tud azoknak a létezéséről. Ez azt jelentené, hogy ha tehát valóban tudni akarunk a világról, nem elég csak magyar hírportálokat olvasni? 

-Amikor erre a hírportálra írtam, és Ázsiáról kellett írnom, akkor olvastam a BBC, CNN, Financial Times stb. mellett a független hírügynökségek honlapjait: Reuters, AFP, stb, valamint ázsiai országok hírportáljait is. Meglepődve tapasztaltam, hogy az oly függetlennek tartott BBC, CNN, stb. mennyire a fejlett  nyugatiak szemszögéből mutat be problémákat, a nyugati mentalitásnak csak az előnyeit emeli ki, az ázsiai, közel-keleti mentalitásnak pedig csak a hátrányait, és sokszor pakisztáni, indiai hírportálokon nagyon érdekes, teljesen más perspektívákat bemutató elemzéseket találtam, általunk lenézett pakisztáni, indiai, koreai elemzők tollából. Ekkor jöttem rá, hogy előítéletesen gondolkodom, még én is, aki azt hitte magáról, hogy nyitott, és tisztel minden kultúrát.

-Ekkor jöttem rá, hogy a média mennyire manipulálja a közgondolkodást. A hírportálok nagyítóként működnek, egyes dolgokat megvilágítanak és felnagyítanak, másokat lekicsinyítenek vagy eltüntetnek. Amiről nem ír az újság, arról az emberek nem tudnak, nem beszélnek. A média megteremt az emberek fejében egy párhuzamos világot, amiben egyes dolgok nagyobbak, mint a valóságban (botrányok, tragédiák), mások kisebbek(fejlődésre utaló jelek, pozitív történések), megint mások nem is léteznek(amiről a média nem beszél), vagy nem létező dolgok egyszer csak létezni kezdenek(pl. válság szerintem azért IS létezik ma, mert a médiában ez a szó minden második mondatban szerepel. Ezt Popper Péter mondja, nem én, de igaza van szerintem. A történelemben márpedig mindig változtak a nehéz és könnyű időszakok, ez normális, ahogy a gazdaságban is változik a konjunktúra és a recesszió. Válság volt a tatárjárás? Válság volt a mohácsi vész, az ország három részre szakadása? Válság volt a török, a habsburgh uralom? Válság volt a második világháború? Továbbra is azt gondolom, hogy túléltünk már ennél százszor viharosabb történelmi korokat is. ).

Szerintem nem válságban élünk, csak simán a történelemben. Isten hozott mindenkit. Ez itt a történelem. Benne élünk.

Ha valamire sokat mondogatják, hogy ez egy válság, akkor mindenki elhiszi. Így teremt a média semmiből valamit, egy párhuzamos valóságot.

-Bár pakisztáni, kínai stb. oldalak olvasása valamivel nyitottabbá tett, ezen oldalaknak még mindig csak az angolul megírt cikkeit tudtam elolvasni. A pakisztániul, kínaiul írott cikkeket nem. Azokban mi lehet? Más információk, más nézőpontok? Valószínűleg igen. Meg fogom tudni valaha is? Valószínűleg nem, ha csak meg nem tanulok pakisztániul, kínaiul, erre pedig kicsi az esély.

Mi tehát a tájékozottság? Létezik egyáltalán? Az információs társadalomban az információ mennyisége végtelen. Nem lehet mindent elolvasni, mindent megérteni. Mi tehát a tájékozottság? Szerintem nem annyira tulajdonság. Sokkal inkább egy attitűd, egy hozzáállás, egy törekvés. Törekvés, hogy sokat olvassunk, a sok infóból kiválasszuk a számunkra értékeset, és ebből saját józan paraszti eszünk és értékítéletünk segítségével értelmezzük, és teremtsünk véleményt. A magunk véleményét teremtsük meg mi magunk. Írjuk mi a saját médiánkat. Gondolkodjunk magunktól, ne a média rakja a fejünkbe  a gondolatokat, a szánkba a szavakat. S bár a színtiszta igazság ezzel sem érhető el, közelebb azért juthatunk hozzá. Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Miben hasonlítunk mi Istenre? Hát ebben. Hogy tudunk teremteni, akárcsak ő. Kreatív dolgokat, művészeti alkotásokat, tudományos felfedezéseket, történelmi eseményeket, iparcikkeket, szolgáltatásokat teremtünk.

-A német lakótársam egyszer elmesélte, hogy ő sokszor érez LELKIISMERET-FURDALÁST, amikor olyan emberekkel beszél, akik Németországnál szegényebb országból jöttek. Azt kérdeztem: Mi vaaannnn???? Miért érzel lelkiismeret-furdalást? Te tehetsz róla, hogy azok az országok szegények? Nem. Akkor meg? Megsajnáltam őt. A média, ami beszámol a szegény országokban zajló tragédiákról, felnagyítja azokat, és bűntudatossá teszi azokat az embereket, akik a jóléti társadalomban nyugodtan élvezhetnék az életüket. Ez jogos? Szerintem már nem. Nem kell figyelmen kívül hagynunk tőlünk szegényebb országok problémáit, ez igaz. De szerintem már ez is túlzás, érezze magát mindenki rosszul, mert nem éhezik?

-Arról, hogy a tragédiák mennyire nagyok valójában: Én Szabolcsban nőttem fel, egy faluban. Bár nem voltunk nagyon gazdagok, jó gyerekkorom volt, volt mindig kaja, ruha, játékok, jókat játszottunk, sokat nevettünk. Amikor Budapestre kerültem az egyetemre, a városi ismerőseim sokszor megkérdezték: Úristen, te tényleg Szabolcsból jöttél? Ott mélyszegénység van, munkanélküliség, stb. Ezen meglepődtem. Akkor jöttem rá a családom anyagi helyzetének nehézségeire, amikor összehasonlítottam azokéval, akik jobban élnek. Addig viszont nem érzékeltem ezeket a problémákat, és szerintem a felnőttek sem érzékelték, nem érzékelik ma sem. Miközben virágzó almafák alatt bicikliztem, vagy a szüleim kukoricamorzsolás közben a gyerekkorukról meséltek, boldog voltam, nem tűnt fel, hogy ez mélyszegénység, aggasztó munkanélküliség, vagy a magyar vidék leszakadása a várostól. Szabolcsban is lehetünk boldogok és Pesten is lehetünk boldogtalanok.

Emiatt azt gondolom, hogy a gyerekek egy afrikai menekülttáborban is játszanak, a párok ott is szeretkeznek, és a családok ott is nevetnek időnként. Ők ugyanis, ott a menekülttáborban annyira nem tudják (legfeljebb időnként), hogy valahol a világban van egy nappali, egy tévé, egy fotel, és egy elhízott nyugati fehér ember csipszeszacskóval a kezében ül ebben a fotelban, és nézi őket, a tévén, mint valami kukkoló nyíláson keresztül, hogy ezek ott a menekülttáborban mit csinálnak, éheznek, miközben ő csipszet zabál.

Valószínűleg az éhbérért dolgoztatott afrikai kakaóbab-szüretelők, bár nagyon nehéz életük van, időnként nevetnek és boldogok kakaóbab - szüretelés közben, és nem tudják, hogy valahol tőlük nagyon messze nyugaton van egy konyha, ahol egy szerintük gazdag ember gyomorgörccsel eszi a nutellát reggelire, mert most megnézte a címkéjét és rájött, hogy nem fair - trade kakaóból készült.

Egyfelől bármennyire is elítélem a fogyasztói társadalmat, nem tudok kilépni belőle. Ez az a mátrix, amely meghatározza az életem kereteit. Tehát én is része vagyok, csinálom akaratlanul is, sajnos, hatással van rám is. Viszont ha kilépni nem is tudok a fogyasztói társadalomból, legalább törekedni akarok arra, hogy ne járuljak hozzá még jobban a társadalmi egyenlőtlenségekhez, a környezetszennyezéshez, stb. Azokkal az apró kis társadalmi szerepvállalós lépésekkel, amiről már egyszer írtam. Ennyit tudok tenni, remélem ezért feloldozást kapok azért, hogy időnként én is "hülye nyugati fogyasztóként" viselkedem.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép

Ez a bejegyzésemet a március 15-i események váltották ki belőlem. Kicsit indulatosabbra sikeredett, mint szerettem volna, de úgy döntöttem, vágatlanul közlöm. Nincs benne hivatkozás, és nem szabatos a fogalmazás, mert csak a saját szubjektív véleményem.

Kezdjük egy Radnóti-idézettel, a Nem tudhatom című versből van, kiemelés tőlem:

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
---
 Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."


Belőlem nagy felháborodást váltott ki, hogy azt olvastam, miniszterelnökünk a március 15-i beszédében azt mondta, Magyarország nem lesz gyarmat, az Európai Unió hasonlatos az Szovjetunióhoz és a Habsburg-ok vezette Osztrák-Magyar Monarchiához. Nekem egyszerűen az a véleményem, Orbán a kormánya (és az előző magyar kormányok-----előző történelmi korok kormányai is???) által elhibázott rossz gazdaságpolitikai döntésekért másokat akar hibáztatni. Másokat: Az Európai Uniót, az IMF-t, Krisztust, Buddhát, Krisnát, mindenkit, csak saját magát nem. Nem akarja ugyanis elveszteni politikai népszerűségét, ezért ki kell találnia valami magyarázatot, amivel megnyugtatja a választóit. Választása pedig jelen esetben az Európai Unióra esett. Legyen az EU a bűnbak mindenért. Az az EU, akinek Magyarország rendszeresen nem fizeti be a kötelező tagsági díjakat. Az az EU, akitől a tagdíjat rendszeresen nem fizető Magyarország rendszeresen felvesz jelentős összegű pénzügyi támogatásokat fejlesztési beruházásokra. Ezeket az Orbán követői által oly mértékben gyűlölt EU nyugati országaiban élő adófizetők fizetik be. Nekem az a véleményem, ha már nem fizetjük rendesen a tagságunkat, és egy halom pénzt kapunk az EU-tól, akkor legalább ne járjon a szánk, hogy az EU miatt van minden problémánk. Megdöbbentő számomra, hogy ennyi ember bekajálja ezt az olcsó demagógiát. Vagy talán be is akarják kajálni? Jobb ez a tudat, mint szembenézni a fájó igazsággal, vállalni a rossz döntéseinkért a felelősséget? Kíváncsi vagyok, hogy amikor majd a magyar kormány újra tarja a markát az országot a gazdasági válságból kihúzó újabb EU-s támogatásért, (mert tartani fogja, az biztos, hiszen Magyarország nem tud külső segítség nélkül kijönni ebből a szorult helyzetből), akkor is ennyire gonosz mumus lesz-e még az EU?

A magyar politikai életben nagy hagyományai vannak a bűnbakképzésnek, történelmi idők óta. Nem a balsors tép minket, hanem mi magunk. Mindig ki kell találni valamit, hogy mások tehetnek a rossz dolgokról, nem pedig mi.

Egy másik felháborító dolog az volt, amit a Nemzeti Bank függetlenségéről mondott: A hvg.online-ból idézek: "Mint mondta, a márciusi ifjak is látták azt, hogy a pénzügyi függetlenség fontos, ezért törekedtek arra, hogy független nemzeti bankot követeljenek. Szerinte ugyanakkor nem az a  független jegybank, ami a nemzetétől független, hanem az, ami megvédi a nemzet szabadságát. "Józan ember nem adja a kamrakulcsát a szomszédjának" - tette hozzá." 


Igen ám, csakhogy Orbán Viktor maga akarja kontrollálni a Nemzeti Bankot. Szerintem éppen az Orbán által kontrollált Nemzeti Bank az, ami nemzetétől független. Egyébként a "nemzetétől független jegybank" is egy jó nagy retorikai baromság. A nemzet azon emberek közössége, akik egy történelmi, politikai és kulturális közösségből jövőnek vallják magukat. A jegybank meg egy intézmény, ami irányítja a monetáris politikát, hogy az megfelelően reagáljon a szabad piac kihívásaira. A piacgazdaságban ugyanis nem a kormány és nem is az állam irányítja a monetáris politikát, mint régen a tervgazdaság idején volt, hanem a piac. Bár Magyarországon a kormány és az állam lassan egy és ugyanaz lesz. De visszatérve a "nemzetétől független jegybank" kifejezéshez: A független jegybank az aktuálpolitikától független, nem a nemzetétől .A nemzet egy kulturális közösség, a jegybank egy intézmény az államigazgatásban. Mi köze a nemzetnek a jegybankhoz, az állami számvevőszékhez, az Alkotmánybírósághoz, vagy bármelyik más, a demokráciát biztosító fékhez és ellensúlyhoz? Az égegyadta világon semmi. Ez is csak egy szöveg, ami jól hangzik, a tömegmanipulációra felhasználható, de semmi értelme. 

Az meg, hogy az EU Jegybank feletti kontrollja gátolná a szabadságot, egyszerűen nem igaz. Kinek a szabadságát gátolná a Jegybank feletti EU kontroll? Egyedül Orbán Viktor azon szabadságát, hogy maga manipulálhassa a monetáris politikát. Más szabadságot szerintem nem gátolna. Azzal, hogy az EU -hoz csatlakoztunk (népszavazás útján, 2004-ben, lehet rá emlékezni, megkérdeztek minket, hogy kell-e ez nekünk) vállaltunk az azzal járó kötelezettségeket is, nem csak a pénzügyi támogatások kiapadhatatlan folyását. Ha Magyarország az Eurozóna tagja lenne, akkor a magyar monetáris politika EU szinten lenne, és a kormány sajnos nem tudna kénye-kedve szerint szórakozni a monetáris politikával, válságba sodorva az országot. Akkor a valutánk stabilitását kutya kötelességünk lenne megőrizni, mert ezzel veszélybe sodornánk az egész Euro-zóna stabilitását. Magyarul kénytelenek volnánk tenni valamit a stabil gazdaságért. Nem lehetne annyit lopni, csalni, hazudni "sajnos". A nagyobb EU - kontroll a monetáris politikában tehát a stabilitást szolgálná, és nem tenné lehetővé, hogy hozzá nem értő magyar politikusok saját kontójukra garázdálkodjanak a valutapolitikával. Én inkább az EU-ra bízom a kamrakulcsomat, mint Orbán Viktorra.



Ide másolom a demagógia görög szó jelentését, szerintem sokan nem tudják, hogy mit is jelent ez, pedig hasznos szó: 
 
nagyhangú, hazug ígérgetés és az érzelmek, szenvedélyek felelőtlen felszítása a tájékozatlan néptömegek megnyerésére; népcsalás, népámítás


Egy dologban egyetértek Orbán Viktorral: Most van szükség a tettrekész Kossuthra, a bölcs Széchenyire. Igen. Ez igaz. Rájuk szükség lenne most. De ők meghaltak. Hol van ma egy Széchenyi, aki felajánlja birtokainak egy éves jövedelmét a magyar kulturális élet támogatására? Hol van ma egy politikus, vagy bármilyen más vezető, aki még nem járatta le magát erkölcsileg, és emellett képes civil kezdeményezést előidézni? A magyar történelemben utoljára valóban 1848-ban volt egy olyan politikusgeneráció, aki hajlandó volt áldozatot hozni a célokért, vállalni a felelősséget a tettekért, elősegíteni az összefogást. Az összefogást, egy olyan Magyarországon, ahol a nemzetállam még nem is létezett. A nemzetállam ugyanis a 19. század találmánya. Akkor jött divatba, hogy emberek egy közösségbe tartozónak kezdjék el vallani magukat, csak azért mert egy országban laknak, egy nyelvet beszélnek. 48 előtt a  nemes soha nem említette volna egy lapon magát a jobbággyal pusztán azért mert egy nyelvet beszélnek. Széchenyi jobban beszélt németül és latinul, mint magyarul, mint akkoriban minden "magyar" arisztokrata, a magyar nyelv a jobbágyok nyelve volt, és Kazinczyék nyelvújító mozgalma előtt alig létezett. A magyar arisztokrácia ennek az óriási különbségnek az ELLENÉRE összefogott a magyar jobbágysággal a szabadság érdekében. A magyar nemzet, amire mostanában kétpercenként hivatkoznak, ekkor született. Akkor sokkal óriásibb volt a szakadék a magyar társadalom rétegei között, mégis összefogtak. Most nincs akkora szakadék, mégse fogunk össze. A magyar arisztokrácia SAJÁT ANYAGI HASZONLESÉSÉT félretéve rengeteg pénzt áldozott olyan nemzetépítő civil kezdeményezésekre, mint a Magyar Tudományos Akadémia, a folyószabályozás, dunai hajózás, hídépítés, kaszinó, lóverseny a közélet élénkítéséért, és még sorolhatnám. Hol van ma egy olyan magyar elit társadalmi réteg, aki képes pénzt áldozni magyar civil célokért, társadalmi célokért és nem csak a saját hasznát lesi?


Azt mondja a miniszterelnökünk, hogy nem szabad az a magyar, aki munkanélküli, meg fizetnie kell a lakáshitelét? Az aradi vértanúk meghaltak a szabadságért, mi meg azon rinyálunk, hogy nehéz a lakáshitel és ezért nem vagyunk szabadok? Hogy lennénk mi a reformkor generációjának a leszármazottai? Semmi közünk hozzájuk! Nem érünk fel hozzájuk sem erkölcsi nagyságban, sem áldozatkészségben, sem bátorságban, sem összefogásban.


A reformkor vezetői látnokok voltak, és hősök. Látták, hogy mit kell tenniük a jelenükben, hogy a holnap generációjának(vagyis nekünk) jó legyen . Feláldozták, amit fel kellett áldozniuk, a jelenükben, hogy a jövő generációjának (vagyis nekünk) jó legyen. Ki képes erre ma? Ki hoz áldozatot MA egy szebb HOLNAPért, amit lehet, hogy nem  ér meg, csak a gyerekei?


Na jó, nem dühöngök. Ugyanakkor tudom, hogy vannak sokan Magyarországon, akik úgy gondolkodnak, mint én, és nem úgy, mint ők. És tudom, hogy senkinek sem könnyű megélni, gyereket nevelni....De akkor is!!!!!


Egy Petőfi - idézettel zárom: 


"Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.

...
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe."

Csak azt remélem, hogy a Radnóti által említett csecsszopókban idővel valóban megnő az értelem, és fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Frankofón Femme fatale-ok, avagy a feminitás fogságában:)

Nemzetközi nőnap volt a minap. Én ezt csak onnan tudtam meg, hogy egy kedves magyar barátom emlékeztetett e jeles napra. Ezt nagyon nagyra értékeltem, a franciák közül ugyanis ezt senki nem tette meg. Számomra itt semmi nem utalt arra, hogy a nőket bárki is ünnepelné. De milyennek is látom én a nők helyzetét magyar szemmel itt Franciaországban?

A francia nők femme fatale-ok, számomra ehhez nem fér kétség. Magasak és véknyak, mindig jól öltözöttek, Jean-Paul Gaultier is Yves Saint-Laurent által megálmodott magassarkakon lépdelnek (escarpin- a Szerk.) a boulevard-on, vállukon hatalmas Louis Vuitton kreálmány fityeg, forró szívüket pedig gondosan elrejtik, haute couture kabátok, szembe húzott sapkák, hajak, napszemüvegek és mosolytalan arc páncéljába, szépen manikűrözött kezükben slim cigeratta bodorodó füstje mögé bújva vonulnak ők, a francia nők. Nekem legalábbis ez a benyomásom róluk, rideg, megközelíthetetlenségükben fenséges élő alabástrom szobrok, szépséges szüfrazsettek, kecses kékharisnyák, fejük felett pedig ott dereng a feminizmus elnyűhetetlen glóriája. Férfinak ide belépni tilos, vagy minimum, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

A megközelíthetetlenségre ebben a kultúrában szükség is van. A férfiak ugyanis sokkal nyomulósabbak mint Magyarországon. Az utcán utánanéznek a nők után, jobban, mint a magyarok, flörtölnek lépten-nyomon, jobban, mint a magyarok. Hát, hiába, befigyel a mediterrán behatás. Nekem ez eleinte inkább zavarba ejtő volt, mint pozitív, nem voltam ugyanis hozzászokva, hogy a macsó attitűd ilyen nagy arányban legyen reprezentálva a társadalomban. Az utcán vadidegen férfiak szájából száll felém minduntalan a "Bonjour madmoiselle", tetőtől talpig végigmérő pillantás, esetleg kurjongatás kíséretében. Nekem az a véleményem, hogy a legtöbbjük nem tud eltekinteni attól, hogy a nők nők. Mindig úgy beszélnek velünk, mintha flörtölnének, akkor is, amikor nem. Egyszerűen nem tudnak ránk máshogy nézni, csak és kizárólag nőként. Lehet hogy ez nem baj egyébként.

A helyiek azt mondták, ha mosolyogva beszédbe elegyedek egy pasival, az egyértelmű jele annak, hogy akarok tőle valamit. Mivaaann???Ha nem akarok tőle semmit, akkor kb. "bunkónak" kell lenni a férfiakkal, viszont ha egy kicsit is kedves vagyok, az az ő szemükben már felhívás keringőre. Itt a női nem tehát minden esetben igen. Eleinte zavarba ejtő, idegesítő volt ez nekem, de mára már hozzászoktam. Itt legalább érzem, hogy nő vagyok, életem minden pillanatában tudatában vagyok ennek. Ez egyébként rettentő pozitív is tud lenni, és Magyarországon ez nem így van:)

Ezért ilyen ridegek tehát itt a nők, ha nem akarnak folyton benne lenni pásztázó férfitekintetek kereszttüzében, akkor jégkirálynő-jelmezbe kell bújtatniuk túláradó nőiességüket. Egyébként néha már sajnálom az itteni férfiakat. Nehéz lehet csajozni, ha mindenki ennyire elutasító. Egy srác egyszer azt mondta nekem, a pasik macsósága éppolyan álca, mint a jégkirálynő - jelmez. Ha lerántjuk a teremtés koronáiról ezt a leplet, alatta csak egy anyjáért nyivákoló kisfiút találunk, a délceg, bohém bon vivant nyomban köddé válik:) Nem tudom, hogy ez igaz-e, talán...

Felfedezni vélek egy jó adag teátrálisságot is ebben a társadalomban, de ez talán csak a mi szemünkben az, nekik ez így normális. Nekem fura, hogy mindenki mindenkinek puszit ad, legalább kettőt, de néha hármat vagy négyet, a munkahelyemen a kollégáim is. Bemutatkozásnál pedig a férfiak nem nyújtják nekem a kezüket, viszont adnak legalább két puszit. Sose tudom, hogy mikor mondjam a nevemet, puszi előtt, után vagy közben, és mit csináljak a kinyújtott kezemmel:)

Francia bennfentesektől azt is megtudtam, ha egy kül-földi halandó nem használja elégszer a S'il vous plaît, pardon, excusez-moi, merci, avec plaisir szavakat, akkor műveletlen plebejusnak tartják. A franciák valóban baromi sokat használják ezeket a frázisokat más nemzetekkel összevetve. Szerintem a mindennapi nyelv 90 %-át ezek a szavak teszik ki. Ez egyébként rettentő jó dolog, ezt mindenképpen eltanulom tőlük, nem hiába kultúrnemzet:) Azóta én is udvariasabb lettem egy fokkal. Amikor ugyanis fejben magyar mondataimat fordítom le franciára szó szerint, és azt mondom, hogy "Szeretnék kérni egy valamit", nem teszem hozzá mindig, hogy kérem, mert magyarban ez a feltételes mód már udvarias. Mint kiderült, franciául mindig, minden körülmények között használni kell a szilvuplét, különben letartóztatnak etikett elleni vétséggel. Ez majdnem akkora bűn, mintha nem a megfelelő bort választjuk a sülthöz:) A suliban egy kisfiú egyszer azért nem adott kölcsön egy tollat a társának, mert a másik gyerek nem mondta, hogy szilvuple. Az is kiderült, hogy a pardon és az excusez-moi korántsem ugyanaz. A pardon-t akkor kell mondani, ha nekimegyünk valakinek az utcán, az excusez-moi-t pedig akkor, ha útbaigazítást kérünk az utcán. Ez a nemmindegy, kéremszépen. Az avec plaisir-t is nagyon gyakran használják, és ami tetszik nekem, hogy komolyan is gondolják. Tényleg örömmel csinálják, bármi is legyen az. A bemutatkozásnál pedig azt kell mondani, hogy Enchanté, ami kábé annyit jelent, hogy "El vagyok bűvölve". Ez mennyivel szebb, mint az angol "Nice to meet you..." Érzek egyfajta fenségességet (felsőbbrendűséget???-ááá nem, dehogy is) ebben a nyelven. Talán a latin eredetből eredeztethető ez az ünnepélyes és szenvedélyes hangzásvilág.

Nekem egyébként tetszik az, hogy nyilvános helyeken nem átallanak Mademoiselle-nek szólítani engem és magázódni velem. Ez a kettő együtt annyira udvarias:) Főleg, hogy magyarul már senki nem mond olyat, hogy Kiskezit csókolom kisasszony, miben segíthetek magácskának, a magázódás sem dívik már bankokban vagy üzletekben. Simán letegeznek vadidegenek, ha úgy látják, hogy egy korosztályba járunk:) Persze nem baj ez, mert ez meg közvetlen. De valahogy nekem tetszik ez az udvarias, kicsit régiesen arisztokratikus magázódós mademoiselle-ezés, akkor is, ha sokak szerint ez is a francia távolságtartás jele. Lett lakótársammal beszélgettünk erről, mondtam, hogy a magyarban a magázódni és kisasszonyozni csak romantikus regényekben szokás, ezért ettől a megszólítástól én tiszteletreméltó arisztokratikus hölgynek érzem magamat. Ő viszont mondta, hogy Lettországban a kisasszony jelentése ostoba tehén. Ezért számára megalázó ez a titulus,és ő a Madame-ot prefereálja. Érdekes, hogy mennyire különbözőnek látjuk ezt.

Itt sokkal feministábbak a nők, mint egy magyar menyecske, például én. A takarítást megalázónak érzik, tüntetnek az egyenlő bérért, tűsarkújukkal betörik az üvegplafont miközben kék harisnyájukban felhágnak a társadalmi ranglétra legmagasabb fokára, és lerugdossák közben a gyanútlan férfiakat. A legmeglepőbb, hogy van itt Franciaországban egy olyan feminista mozgalom, amely ki akarja iktatni a mademoiselle titulust, mondván, hogy az szexista és megkülönböztető, és megalázó. Merthogy a mademoiselle-nek nincs férfi megfelelője, ami azt jelenti, hogy egy kisasszonynak szüksége van egy férfira hogy madame-má válhasson, a monsieur pedig már alapból monsieur-nek születik, a férfi már akkor is úr, amikor liberót visel. És hát ez rettentő igazságtalan. Az iskolánkban az egyik anyuka pedig azt mondta nekem, hogy nem tetszik neki, hogy szexistává nevelik a kisfiát, mert a fiúkat nem engedik babázni, a lányokat meg kisautózni, és a fiúknak királyfi jelmezt kell viselniük, a lányoknak pedig királylányjelmezt. Ez pedig felháborító, és szexista, mert hát hogy fogja így egyenrangú félként kezelni a nőket az a kisfiú felnőtt korában???

Ilyen kis apróságokból látom, hogy magasabb a szabadság-nívó a társadalomban. Az embereknek az alapvető szabadságok mást jelentenek, és jobban tisztában vannak a jogaikkal. Lépten-nyomon sztrájkolnak, minden középületre ki van  írva a Liberté, Égalité, Fraternité. A gyerekek a suliban nagyon gyakran használják a "neked nincs jogod ehhez vagy ahhoz" frázist. Ezt Magyarországon én még csak felnőtt szájából hallottam. Itt viszont ötévesek azzal dobálóznak, hogy "Neked nincs jogod azzal a filctollal rajzolni!". Ez mennyire vicces! Jó, hogy nem teszik hozzá, hogy az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, meg a Code Napoleon is tiltja a filctoll 5 év alatti használatát:)

Hát igen. Ez egy forradalmibb, lázadóbb társadalom, ahol az emberi jogok témakörben teljesen más dolgokon vitatkoznak, mint nálunk otthon Magyarországon. Most persze szándékosan nem beszélek az afrikai, csendes óceáni bevándorlók, nemzeti kisebbségek rendkívül ellentmondásos emberi jogi helyzetéről az emberi jogok országában. Én nagyon fontosnak tartom az emberi jogok védelmét, de ez fokú feminizmus nekem már magas:) De lehet, hogy velem van a baj, régimódi vagyok. Lám-lám a madmoiselle-t is szeretem, és nem érzem magamat jogfosztottnak és elnyomottnak, mert a porszívózás vagy ablakpucolás mocskos rabszolgamunkáját kell elvégeznem, miközben meg vagyok fosztva a láblógatáshoz való alapvető emberi jogomtól.